Amint meghozta a postás a nyugdíjat, máris fogta a kis szatyrot és átment a henteshez. Faluhelyen még meg volt a jó kis hentesüzlet, s a hentes maga is vérbeli falusi volt, értett a vevők nyelvén. 

Ha később megy, akkorára kiválogatják a jobb és olcsóbb falatokat, s neki csak az alja marad, ami amúgy is kutyának való, meg aztán a drágább húsokat nem bírja a pénztárcája.

Ezúttal is, ahogy belépett az üzletbe, megszólalt a csengő az ajtó fölött, jelezve, hogy vevő érkezett. A hentes mester gyakran hátul volt, néha még akkor bontotta a kora reggel levágott hízók különböző „alkatrészeit”, vagy éppen akkor hordta be a hajnalban vágott csirkéket a fagyasztóba.

- Mit adhatok, kedves néni? - kérdezte egy kissé közelebb hajolva, mert tudta, kicsit nagyot hall a lelkem.

- Egy kis farhát kellene, tudja abból a szebbikből, olyant, mint amilyent a múltkor adott.

- Kinek lesz? - vette heccelőre a figurát a hentes fiú.

- Hát a kutyámnak, de annak se adhatok valami rosszat, még meg talál harapni -, mondta a nénike.

A hentes fiú kiválogatott négy nagyobb darab farhátat, megmérte, majd mellé csippentett egy fél szárnyat is, hadd egyen az a „kutya”. A nénike nem vette észre, majd csak otthon.

- Mit adhatok még? - érdeklődött tovább.

- Csak egy kis kaparót is, ha összefőzöm egy kis krumplival, akkor olyan jót fog enni a kutyám belőle.

- De tudja-e nénikém, hogy a kutya nem tudja megemészteni a krumplit.

- Neeeem? - nyitotta tágra a szemét a nénike.

A háta mögött már többen toporogtak, hiszen mentek volna a dolgukra, ám a nénike, mintha valami vásárlási láz szállta volna meg, egy kis ezt is, meg egy kis azt is vásárolt. Természetesen mindent a legolcsóbból, és csak kizárólag a kutyának…

- Na és milyen kutyája van a néninek? - kérdezte a hentes.

- Nagy, nagyon nagy kutyám van, és sokat eszik az ártatlanom – lódította a nénike.

A hentes alig bírta visszafojtani kuncogását, de azért becsületesen kiszolgálta. Tudta hol lakik, és azt is tudta, hogy nincs kutyája, de még macskája sem, nincsen az árvámnak senkije sem, de azért belement a játékba, valahányszor jött a nénike, sőt még néha egy-egy finomabb darabot is belecsempészett a kért adag közé.

- Az Isten megáldja érte fiam, hálás lesz a kutyám.

- Na és milyen fajtájú kutyája van? – próbálta kiugratni a nyulat a bokorból a hentes fiú, ám inkább csak élcelődött…

- Milyen is?  - töprengett a nénike, de egy türelmetlen vevő beszólt

- Hagyják már a fenébe azt a kutyát, adja oda neki, amit kért és menjen a dolgára…

A nénike egy lépést hátrált, majd fizetett, és a pénztártól távozóban hálásan nézett a türelmetlen úrra, mert ha nem szólal meg, akkor valóban kiderül, hogy nincs is kutyája, és soha többet nem ad ez a jó lelkű hentes fiú szép farhátat.

Kép: Fortepan 116825 (részlet)
Évszám: 1958
Orig: FSZEK Budapest gyűjtemény/Sándor György felvétele