A Temze partján állok. Hideg szél borzolja hajamat, s a kabát alá is befurakodik.  Ködös a város, amúgy itt még korábban sötétedik. 

A KÖDÖS ALBION – jut eszembe a jellemzés. Most saját bőrömön tapasztalhatom nyirkosságát.

A víz szürke, a hajók egymás után úsznak rajta, integetnek az utasok, bizonyára turisták, visszaintegetek. A víztükörben néha megjelenik egy-egy kék folt, ha a felhők kissé szétválnak. Nem hiszem el, hogy itt vagyok. Hosszú évek vágya teljesedik most be…

Messzire nem merészkedek. Nem ismerem a nyelvet, mi lesz, ha elkallódok? Meg kell várnom, hogy a lányom értem jöjjön.

Most sajnálom igazán, hogy annak idején nem tanultam angolul. Igaz mi csak oroszt, és a gimnáziumban latint tanultunk.

Borzongok. Összébb húzom magamon a kabátot. Vissza kellene menni a hotelbe, hogy melegebb holmit vegyek fel, de félek, hogy megtörik a varázs, vagy elillan az egész…

Talán, ha iszok egy forró teát, igen, pont ilyenkor teáznak az angolok. Szemben meglátok egy kis pub-ot. Vajon itt adnak teát is? Szerintem Londonban mindenütt adnak teát. De hogyan kell kérnem? Előveszem a kis kézi szótárat, valahogy csak megértetem magam…

Épp egy piros emeletes busz megy el mellettem. Rácsodálkozok, eddig csak képek vetítették elém, s csodálom, mennyivel nagyobb, mint ahogy elképzeltem.

Végre átérek az úton, s benyitok a Pub-ba, vagy, ahogy mifelénk mondják, a kis kocsmába. De senki ne gondolja, hogy ez egy füstös késdobáló…nagyon szép, elegáns.

Leülök az egyik asztalhoz, s előveszem ismét a kézi szótárat.

A fiatal hölgy pillanatokon belül ott terem, s kérdi, mit parancsolok. Próbálom elmutogatni, mit szeretnék, ám a hölgy pontos magyarsággal kérdez…nem lepődök meg ezen, hiszen Londonban több tízezer magyar dolgozik. Anglia igazi befogadó ország, ahol még a „magyaroknak is terem babér…”

Kihozza a teát, s egy pohár konyakot…de ezt nem kértem…mosolyog, s két asztallal odébb mutat, ők küldték az italt. Akkor látom meg lányom, egy öregúrral tárgyal…nem megyek oda hozzájuk, majd ha befejezik, biztosan valami munkatárgyalás.

Az öregúr elköszön, mosolyogva biccent, olyan különös az egész, majd lányom odajön az asztalhoz, ő is kér egy konyakot…most már igazán biztonságban és jól érzem magam.

Aztán elgondolkodom, az a bólintás, az a köszönő mozdulat az öregúrtól…nem…nem…elhessegetem a gondolatot…

Lányom sejtelmesen mosolyog, nem tudom mire vélni, majd megbeszéljük a másnapi programot.

- Mit szeretnél látni? – kérdezi.

- Mindent! – vágom rá, mint a kisgyerek, aki beszabadult egy játszóházba…Mindent, ami a Temze mellett látható -

- Akkor hajózunk – mondja…

Másnap reggel korán ébredek. Itt egy óra az időeltolódás. Az ablakhoz lépek, az eső ömlik, de él a város. A piros emeletes buszok sorra suhannak el az ablak előtt, az autók lámpáinak fénye beúszik a szoba falára. Kinn esernyő erdő keveredik cipőkopogással.

Elszomorodom, majd egy mondás jut eszembe: Ne legyen kesergő, itt egy jó esernyő.

Reggeli közben az jár a fejemben, esőben indulnak-e a hajók? Persze, mért ne indulnának…

A kávé után kihajózunk, vagy inkább behajózunk a Temzén. Közben az eső is alább hagy. Nézem a széles folyót, ami sokkal, de sokkal szélesebb, mint otthon a Tisza. Sok magyar van a hajón. Nézem az arcokat, hátha ismerős is van köztük.

Hosszú az út. Bár lányom szabadságon van, most mégis telefonálgat, hol ő hív, hol őt hívják, még most is dolgozik, nem értem, mert angolul beszél, ez nekem tőle furcsa.

Meglepetésemre a tegnapi öregúr is velünk tart. Kedvesen kimért, és van benne valami izgalmas. Nem tudom hova tenni. Magyarul beszél, és csak általános dolgokról csevegünk.

Nem merem megkérdezni lányomtól, ki ez az öregúr, talán a barátja, hiszen ez olyan idős, mint én…nem firtatom, majd kiderül.

Besötétedik, mire visszaérünk, de csodálatos volt az út, nem lehet leírni mindazt, amit lefényképeztünk, a fotómasinával is, és itt belül is, s életünk végéig emlékezni fogunk rá. Legszívesebben itt maradnék a hajón, kíváncsi lennék, milyen az éjszaka Londonba.

- Majd azt is meglátjuk-, mondja lányom, - de most már induljunk haza. Holnap a könyvbemutató után bulizunk…az ám a nagy ámulatban megfeledkeztem még a könyvbemutatóról is.

Újabb reggel, egy megint szürke reggel. Most már a délutánra koncentrálok, és megint szomorú vagyok. Hogy jönnek el így az emberek, ilyen időben kinek van kedve kimozdulni, és pont egy magyar könyvbemutatóra. Lányom nyugtatgat, - majd meglátod, lesznek elegen…

Gyorsan telik az idő. Már csak három óra van a kezdésig.

- Izgulsz? –kérdi.

- Nem annyira – most már ami lesz, azt kell elfogadnom. Már hozzászoktam, hogy nem tolonganak otthon sem egy felolvasó estért, a zene az jobban tetszik mindenkinek.

Csupán azt tartom fontosnak, hogy magyarul beszélünk, s magyar közönség lesz. – Vagy nem?...

Előveszem a legszebb, legalább is nekem a legszebb ruhám, de lányom lebeszél róla. Bemegyünk a városba, s most a kirakatok, üzletek nézegetésével töltjük az időt...Aztán eszembe jut egy mondat az olvasmányaimból: az ÁRKÁD áruház megnyitója Londonban 1809-ben volt. Itt csak csendben és lassan lehet haladni… Nem tetszik ez a nézelődés, unom ezt a járkálást, bármennyire is szép az áruház.

Nem merek hangot adni érzésemnek, mert ismerve lányom, a legszebbet, a legjobbat akarja nekem. A sokadik próba után egy nagyon szép ruhánál kötünk ki, ez legalább nekem is tetszik, de drága. Ám lányom nem tűr ellentmondást, megvesszük. Kilépve a próbafülkéből megint az az öregúr tűnik fel, akivel már két napja találkozunk. Mit kereshet itt? Ha vége lesz az estnek, rákérdezek, hogy ez a barátja?

Mindhárman beülünk egy Pub-ba.

- Nem késünk el? – aggódok. Otthon van, hogy egy órával előbb ott vagyok a helyszínen, ha műsorom van.

Az angolokra jellemző hidegvérrel ülnek, s isszák, isszuk a teát.

Végre elindulunk.

Nyugodtságunkat magyarázandó, csak egy sarokra van az a Pub, ahol tegnap jártunk. Már csak 25 perc van a kezdésig. A tegnapi felszolgáló már az ajtóban vár, s felkísér a lépcsőn.

Egy szobába kalauzol, itt átöltözhetek. Kissé feszengek az új ruhában, de ha a lányomnak jó, akkor nekem is, majd megszokom. Most kezdek izgatott lenni, a három órával ezelőtti nyugodtságomnak nyoma sincs.

Lenn halvány fények, halk zene, zsongás, majd leérve a lépcsőn egy pillanat alatt minden fényárban, s taps fogad. De az igazi meglepetés eztán jön, az öregúr feláll, s bemutatkozik: Meszlényi Ernő…ő vezeti az estet…most villan be, ő volt az osztálytársam, de harmadikban elköltöztek, s azóta semmit sem tudtam róla…

Hogy került elő, és pont itt…?

Nincs időm ezen elmélkedni, köszönti a társaságot…

- LADY’S AND GENTLEMEN’S!

Most látom, hogy nem csak magyarok vannak itt…

Ernő több kérdést szegez nekem, majd felolvasás következik. A rövidebb lélegzetű írásokat lányom angolul is tolmácsolja. A humort az angolok is értik, mert sokan nevetnek. Taps közben a felszolgálók nem állnak tétlenül, a vendégek ugyan úgy rendelnek, fogyasztanak, mintha nem is könyvbemutató lenne, de látom, azért figyelnek.

Majd két óra hosszáig tartott a program, és a dedikálás…régen volt ilyen jó napom. Happy day! A könyvek szinte az utolsó darabig elfogytak…

Azt hittem mindenki elmegy az előadás után, de nem, folytatják a napjukat, illetve az estjüket…

Mi viszont kilépünk megint a szürkeségbe, de ezúttal nekünk is jó a hangulatunk… megismerem az éjszakai Londont is, és most már mindenre fény derül.

A volt osztálytársam Ernő, már harminc éve dolgozik Londonban, egy könyvtárban… ezért is talált rá a lányom, ő mindvégig tudta, hogy ki ő, nekem akart meglepetést szerezni… jót nevetnek  feltételezésemen, hogy esetleg Ernő lenne a lányom „barátja”… én kicsit restellem magam, de már nem foglalkozok ezzel…

Csodálatos nap, és este volt… tavasszal folytatása következik… most már angol nyelven…

Kép: Pixabay.