A nyolcvanhat éves, töpörödött emberke szinte gyereknek látszik a hatalmas hófehér kórházi ágyon. 

A lányával együtt izgulunk érte. Agyvérzés, bal oldali bénulás, s a régi betegsége – asztma… 

Úgy tűnik, mindjárt felkel. Mintha nyitná a szemét és mozdulna a keze. Nem. Mégsem mozdul semmi. 

Csak emlékezetemben a gyerekkori képek. Komoly, szigorú, nagytörvényű ember volt. Azért engem szeretett.

Egyik húsvétkor eljött locsolkodni, amúgy magyarosan, egy kanna vízzel. Úszott a konyha. Amikor elment, anyám sírva törölte fel…

Megint mozdul a keze. Nagyobb levegőt vesz, kicsit fuldoklik, majd megnyugszik…

Egyszer egy nyári zápor kapta el, amikor lovas kocsin a határból hazafelé tartott. Akkor tüdőgyulladást kapott, s azóta asztmás. Így mondták nekem.

Régebben éjjelente sűrűn hívták hozzá az orvost. Ilyenkor az injekciók helyrehozták, s másnap már a tetőn dolgozott. Ács volt, szerette a szakmáját.

” A széllel szemben lovagolom a tetőket!” – mondta mindig. Számtalanszor hittük azt, hogy itt a vég, de mindig talpra állt.

Másnap már nincs a lélegeztető gépen, önállóan lélegzik. Megint úgy lesz, mint rég, bizakodom. Majd jönnek a rokonok, sajnálkoznak, reménykednek, néhányan már beletörődnek: így kell lennie!

Vizet kér. Csak cseppenként adagolják, különben megfulladna. Szeme, keze néha mozdul. Vajon felismer-e? Mintha fel akarna ülni.

A régmúlt idő fut előttem végig. Az éjjeli halálos rohamok és a széllel szembeni lovaglás a tetőkön…

Most is mindjárt felkel, s elmegy innen…

Tűnődve nézem öregedő ráncos kezét. Igen mindjárt elmegy innen…örökre…már  nincs szükség a lélegeztető gépre.

Áll a levegő is a szobában.

A töpörödött emberke nyolcvanhat éves volt…

Kép: Budapest, János Kórház, kórterem.
Évszám: 1989
Fortepan 124705
Orig: Urbán Tamás