Sohasem gondoltam, hogy egyszer megismerem a szegénykonyha ízét. S ha már a szegénységet nem bírjuk elviselni, akkor csak nevetni kell az egészen. Legalább ez megmarad nekünk, ha már mindent elvettek tőlünk.

Ám emellett eszembe jutott a Hét krajcár című novella, melyben az áll: hogy jól rendelték azt az Istenek, hogy a szegény ember is tudjon nevetni…

Talán az írás, ami átsegített azon az időszakon, amikor már nem volt munkám, s a papír az, akinek elpanaszolhatom örömöm, bánatom. Nem nevet ki, s nem adja tovább, mint olcsó pletykát, nem sajnál, és nem tör pálcát fejem fölött, nem ítélkezik, nem osztogat hülye tanácsokat, s még csak nem is kárörvendő…

- Ha a tűzre teszel egy szeneslapát rágógumit, iszonyú energiával ég.

- De honnan veszel egy egész lapát rágógumit?

- Csak végig kell menned a székek, és az asztalok lapjának alja telis tele van száraz rágógumival. Evés előtt mindenki oda rakja ki, aztán megfeledkezik róla.

A párbeszédet nem hallottam tovább, mert leszálltam a buszról, s szerencsémre, vagy pechemre, éppen beleléptem egy nagy adag rágógumiba, amit a járdára dobtak. Még mindig jobb, mintha kutyagumiba lépek, vigasztaltam magam. S egész úton hazafelé nem hagyott nyugodni ez a rágógumi-párbeszéd. Ha ezt is a többi közé tenném, már több lenne, mint egy szeneslapáttal…

Aztán el kezdtem gondolkodni azon, hogy ki és mikor találta fel a rágógumit?

Nem sokkal később kezembe került egy cikk, mi szerint 1869. dec. 28-án szabadalmaztatták, s már az ősi népek is „rágóztak”. Persze nem rágógumit, hanem bizonyos növényeket rágtak, olyanokat, amik a leheletet frissítették. Mi sem természetesebb ennél, hogy éppen az indiánoktól ered ez a szokás.

Később pedig az erdélyi népeknél találkozunk a gyantarágással.

Szóval így elmélázgatok a hallottakon, s a rágógumi mennyiségéről, áráról, igencsak visszazökkenek a mába. Abba a gazdasági helyzetbe, amikor gyerekkorunkban a 40 filléres kifli helyett rágógumit vettünk, igaz az már akkor is 60 fillérbe került….ma pedig…Ha a gyerekem megkérdezi, hogy vehet-e száz forintért rágót, még nem is kért sokat. Néha még egy-két apróbb luxust megengedhetek nekik, de egyre kevesebbet.                      

Szeretek utazni, s legnagyobb úti élményem Horvátország volt, és Belgium. Mikuláskor indultunk útnak. Majdnem friss jogosítvánnyal vezethettem. Férjem beígérte: az első száz kilométer az enyém. Döngettem is, már amennyire a Szegedről Kecskemét felé vezető úton lehet csúcsforgalomban. Szerettem a száguldást, s ha azt vesszük, hogy pár évvel ezelőtt arra sem voltam képes, hogy édesanyám autójának ajtaját kizárjam, iszonyú nagy technikai fejlődést jelentett, hogy meg tanultam autót vezetni. Erősen koncentráltam, s az járt a fejemben, hogy milyen csodálatos utunk lesz. Ritkán érez ilyet az ember, ha a volán a kezében van. Természetesen később átvették a fiúk a vezetést.

Éppen jókor. A határon szigorú ellenőrzésre számítottunk, de, minthogy az már Nyugaton nem divat, így szinte észrevétlenül repültünk át az álomvilágba, Ausztriába. Legalábbis nekem, aki még sohasem jártam Nyugaton, ezt jelentette.

Csak Szlovákia, Románia, no és a régi Jugoszláviában merült ki külföldi utazásom.

Szóval átlépve az osztrák határt már a karácsonyi fények jelezték a közelgő ünnepet. A kivilágított völgyek látványa lenyűgöző volt. S az autópályán való „repülésünk” sem hasonlítható addigi megtapasztalt érzéseimhez. Végül újra átvehettem a vezetést. Harmincas éveiben még igencsak „pörgős” az ember, s Németországot már szinte átrepültük. Főleg éjszaka volt gyér a forgalom. Sem az osztrák-német, sem a német-belga határon nem állítottak meg bennünket. Ezt a mentalitást igencsak díjaztuk, hiszen Belgiumba érve már erősen esett a hó, lassabban haladtunk. Az autópálya kivilágítva, s fentről láthattuk, hogy merre kanyarog az út, s hol vannak a benzinkutak.

23 óra alatt értünk Szegedről Walshutenbe.

Szívélyes fogadtatás, öröm a régen látott házigazdánk arcán. Az első éjszakát igencsak átaludtuk, egy hosszú fárasztó út után, de másnap városi portyára indultunk.

Brüsszel csodálatos. A város fényei mindenütt az ünnepet jelezték. A „pisilős kisfiú” is mikulásruhába öltözött.

Az üzletek, szórakozóhelyek fenyő girlanddal díszítve. Az utcán békés emberek, nem sietnek sehova. Mindenki már az ünnepre vásárol. Csak az utak zsúfoltak.

A kirakatokat nézegetve, egy csipkebolt előtt állunk meg. Az ablakban egy mozgó bábu, öreg anyóka készíti a csipkét. Néha felnéz, ingatja fejét, bólint, mintha köszönne a járókelőknek, s ujjait megint a csipkére téve „dolgozik”. Mint egy kisgyerek, önfeledten álltam a csipkebolt kirakata előtt, s csak néztem a bábut, mintha csakugyan csipkézne.

Aztán egy cipőboltba mentünk. Az üzlet ajtaján kerestem a kilincset, néhány vásárló rám nevetett, akkor még nem tudtam miért. Életemben nem álltam fotocellás ajtó előtt, s igencsak meglepődtem, amikor magától kinyílt, s mellettem sétáltak be a vásárlók. Mi is bementünk. Néhány cipőt megfogtam, körbe nézegettem, s eggyel elindultam a szék felé, hogy felpróbáljam. Abban a pillanatban ott termett egy eladó, és saját kezűleg húzta fel lábamra a cipőt. Egyik ámulatból a másikba estem, hiszen odahaza ilyet még nem láttam.

A virágüzlet csak fokozta már eddig átélt élményeim. S a zöldségboltban látottak is elkápráztattak Fejes saláta decemberben, karfiol, brokkoli…Az élelmiszer boltban már nem rejtettem véka alá véleményem, ha én ezt otthon elmesélem! Hatalmas zöldpaprikák, csigák, rákok, mindenféle apró- és nagy halak. Végül egy adag apró csikóhalat vettünk.

Brüsszel főtere a Grand Palace most szépen kivilágítva, s közepén egy nagy Betlehem áll, élő állatokkal, szamár, tehén, birka. S a gondozó éppen ez idő tájt eteti őket. Ebben az adventi időszakban ez az istállójuk, itt töltik a nappalokat és az éjszakákat is.

Hogy-hogy nem lopják el őket? Erre a kérdésemre házigazdánk csak nevetett. Itt nem kell félni.

Épp a múltkor történt meg vele, hogy korán reggel munkába indulva keresi a pénztárcáját, majd rövidesen eszébe jut, hogy a ház előtt álló kocsiban felejtette, az ülésen. A kocsi nem volt bezárva, s a pénztárcában is „csak” harmincezer frank volt.

Újra leesik az állam.

NA, ILYEN MAGYARORSZÁGRÓL ÁLMODOM!

De sajnos gyorsan vissza kellett zökkennem a mába.

Hazaérve mesélem ismerőseimnek, kollégáimnak, mit láttam. Ők is elámultak, hiszen akkor még nem tudhattuk, hogy rövidesen nálunk is lesznek fotocellás ajtajú üzletek, hogy lehet rákot, csigát és mindenféle tengeri herkentyűt kapni.

Csak azt nem tudtuk, hogy ez mellé nem emelkedik a fizetés, és az életszínvonal.

Kép: Belgium, Brüsszel, Grand-place.
Fortepan 46896
Évszám: 1966
Orig: Gwen Jones