A történet az 1930-as évek elején kezdődik… Azaz, mit is beszélek, jóval korábban. Úgy három évezreddel. A múlt század harmincas éveiben „csak” annyi történt, hogy egy ifjú francia hadnagynak, a szír-iraki határ közelében, Tell-Harriri térségében, feltűnt, hogy a környékbeli beduinok milyen érdekes köveket hordanak össze, hogy betakarják vele egyik halottjuk sírját. Ugyanis a környékbeli ragadozóknak kedves szokása volt, hogy a nappal eltemetettet éjszaka előkaparták, így jutva potya vacsorához.

Az egyik, a többinél jóval nagyobb kő egészen olyannak tűnt, mint egy embert ábrázoló szobor, fej nélkül. Talán azért, mert az is volt. A hadnagy hallott már valamit harangozni arról, hogy akadnak olyan érdekes fickók, akik mindenféle régi holmikat keresnek a pusztában, jelentette a dolgot és ezzel az ő - nem csekély - szerepe véget is ért a történetben.

A jelentés hatására 1933-ban André Parrot professzor, a francia múzeumok első konzervátora – bármit is jelentsen ez – utazott el Tell-Harriribe és már az első próbaásatások során, január 23-án, megbizonyosodhatott róla, hogy a hettita Mari királyi város romjait találta meg. Ezt a város Parrot csaknem két évtizedig kutatta, természetesen leszámítva belőle, ahogy ő nevezte, a „második világháború alatti terhes megszakítást”.

A leglényegesebb lelete talán a királyi levéltár felfedezése volt, ahol több, mint húszezer cseréptáblára rótt dokumentum várt vagy három évezredet a megtalálójára.

Most ne menjünk bele, különösen, mivel nem vagyok szakértő, a hettita nyelv rejtelmeibe, annak megfejtésébe. Ha valakit érdekel a téma (megjegyzem, sok gyér kalandregénynél izgalmasabb a sztori), tudom javasolni C. W. Ceram: ’A hettiták regénye’ című könyvét.

A lényeg az, hogy cseréptáblákat végül is sikerült elolvasni.

Mari királyi levéltára felfedte titkait. Voltak ott szerződések, levelek, krónikák, periratok, a mindennapi élet lényegesebb eseményeiről feljegyzések.

Többek között az erkélyre szorult oroszlánról szóló feljegyzés is. Megértéséhez annyit tudni kell, hogy abban az időben csak a királynak volt joga és kiváltsága oroszlánra vadászni a hettita birodalomban. Ez a – minden bizonnyal igen bölcs – törvény azonban kisebb problémákat is okozhatott. Akárcsak a mai, hasonlóan bölcs és átgondolt törvények.

Rövid idézet az agyagtábla szövegéből (A fordítás az említett könyvből származik):

„Így szól Iakimadad, a te szolgád: Nemrégiben a következő levelet intéztem uramhoz: „Akkaka egyik házának teraszán egy oroszlánt fogtunk. Ha ennek az oroszlánnak uram megérkezéséig a háztetőn kell maradnia, közölje ezt velem az én uram; ha pedig az állatot az én uramhoz kell szállíttatnom, közölje velem az én uram azt is.” Az én uram válasza késett, és az oroszlán most már ötödik napja ül a tetőn. Egy kutyát és egy disznót vetettünk eléje, de megeszi a kenyeret is. Én azt mondtam: „Ez az oroszlán pánikot okozhat!” Azután aggódás fogott el és az oroszlánt faketrecbe zárattam; ezt hajóra tétettem, és uramhoz fogom szállítatni.”

Gyönyörű történelmi emlék. És egyben ékes és nagyszerű bizonyíték arra, hogy nincs új a nap alatt. Az emberi gondolkodás mit sem fejlődött az elmúlt néhány ezer év során. A technika persze fejlődött, hogy a fenébe ne, ezeket a sorokat nem agyagtáblákra rovom ékírással, hanem egy számítógépbe pötyögöm be Times New Roman betűkészlettel, de az ilyen apróságokon kívül semmi sem változott. A ma embere épp oly – bálványoknak kijáró – tisztelettel viseltetik a törvények és előírások iránt, mint réges-régi elődjei.

Nem lenyilazom, dárdával ledöföm azt az egyébiránt szerencsétlen, peches jószágot, ami ugye meglehetősen kézenfekvő lenne, nem befogom, aztán kitoloncolom valahová a vadonba – ahová való -, ahogy egy derék állatbarát tenné. Nem! Az oroszlán a felsőbbség hatáskörébe tartozik, csak ő vadászhat rá, hát pénzt, időt, fáradtságot nem kímélve, elfogom, és elküldöm az „én uramnak”, kezdjen vele, amit akar.

Csodaszép!

Nuku felelősségvállalás, óne önálló gondolat, betartjuk az előírásokat, mindent úgy teszünk, ahogy előírták , megszabták és boldogok leszünk. Mit leszünk?! Vagyunk!

Vajon honnan ismerős ez a gondolatmenet?

Kép: Pixabay.com