Oregánó kisasszony büszkén hajladozott a kiskertben. Élvezte, hogy a szél csak neki fújt. Egyre pipiskedett, míg Pepperoni szomszédja észre nem vette, és udvarolni kezdett neki. Bezzeg a Paradicsom kikötve élt egy óriási karó mellett. Irigyelte is Oregánót, amiért jobbra, balra hajladozhat, míg ő cipelte terheit. Olykor még az Olívia is velük tartott. Apró bogyóival néha hajnali ébresztőt csilingelt a kertben.

Milka a mezőn legelt, és esténként ontotta a finom tejet, amiből sajtot készítettek. Míg a Pick szalámi egyes alakjai, főleg a jó csípősek is  közéjük kívánkoztak.

Meglátta őket egy pék, s azon gondolkozott, hogyan tudná ezt a díszes társaságot egy helyre terelni. S egyszer csak, sütött egy jó kis lágy kenyérlapot, s a társaság minden tagját összeterelte, erre a placcra, amit színpadnak nevezett, amin mindenki kedve szerint játszhat.

Amikor mindenki együtt volt, betette őket a forró kemencébe. A Paradicsomnak és a tésztának tetszett, de Oregánó és Bazsalikom legszívesebben megszökött volna. A sajt is mozgolódni kezdett, de nem tudott mit tenni, s azt vette észre egyszer csak már el  is olvadt.

S amikor mindenki jól kimelegedett, jött a pék, és kiszedte őket…szép kerekre, pirosra sültek, s el is nevezte őket PIZZÁNAK.

És a valóság…

A neve eredetileg különféle, kelt tészta alapú ételeket jelentett, valószínűleg a picea szóból ered, mely a latin pincere (összegyúrni) szóból származik.

A pizza első megjelenése a dél-itáliai görög kolóniák (Magna Graecia) idejére tehető, Vergilius Aeneisében említik először. Az i. e. 3. században Marcus Porcius Cato a Róma történetéről írt munkájában említ egy „lapos kelt tésztát, melyet olívaolajjal, fűszerekkel és mézzel édesítenek, és köveken sütnek meg”. Pompeji városában a régészek feltárták a mai modern pizzériák elődjeit. Az ókori Egyiptomban is megjelent, a fáraók születésnapjára gyógynövényekkel ízesített lapos kenyérkéket sütöttek, Hérodotosz görög történetíró leírása szerint ezek a babiloni receptek nagyon hasonlítottak a mai pizza tésztájára.[1]

A középkorban, 997-ben is feltűnt a pizza szó, ami akkoriban egyszerűen lepényt jelentett. A pékek arra használták, hogy kenyérsütés előtt megnézzék, eléggé felhevült-e a kemence. A kenyérsütés befejeztével pedig kihasználták a parázs melegét.

Az ókori római pizzaféleségek még nagy mértékben különböztek a maiaktól. A 19. századig az úgynevezett fehér pizzák készültek. A pizzatésztát tejföllel, vagy zsírral kenték meg, erre az alapra tették a feltéteket.

A paradicsomot ekkor Európában még nem ismerték, ahogy az indiai vízibivalyt sem, amelynek tejéből az igazi mozzarellasajt készül. A paradicsomot eleinte mérgezőnek hitték, és nem használták étkezéshez, a 18. század végére azonban elterjedt, és Nápoly környékén elkezdték ezzel ízesíteni a pizzákat. Az új ételfajta nagy népszerűségre tett szert és helyi nevezetességnek számított.

A modern pizza feltalálását a nápolyi Raffaele Espositónak tulajdonítják, aki az 1780-ban alapított és ma a Pizzeria Brandi néven még mindig működő Pietro… e basta cosi sütődében dolgozott, és 1889-ben a szavojai I. Umberto király és Margherita di Savoia királyné látogatása alkalmából különleges pizzát készített. A pizza az olasz nemzeti színekben készült: zöld (bazsalikom), fehér (mozzarella) és piros (paradicsom), és készítője a királynéról nevezte el. Ebből alakult ki a mai pizza.

Kb. 1830-ig utcai árusok árulták a pizzát, majd Nápolyban megnyílt az első igazi pizzéria, az Antica Pizzeria, ami még mindig működik a Via Port'Alba 18. szám alatt.

A 19. században az olasz bevándorlók magukkal vitték a pizzakészítés mesterségét Amerikába, ahonnan az 1950-es években indult világhódító útjára.

Forrás: Wikipédia