- Az alamizsnának nincs értéke – mondá Ürdüngen Szvetozár, a régi megélhetési demokrata, hivatásos rémhírterjesztő és kocsmai filozófus, miközben a pultot támasztottuk a kupakői - Moldova Györgyről elnevezett -, 20. számú mennyiségi borozóban. Ő fröccsös poharat markolt, én meg csak kavargattam a málnaszőrt, mint jobb helyeken Piszkos Fred.

- Az alamizsna egy kész pofán csapás. Mert nincs elég baja a szerencsétlennek, hogy kéregetnie kell, de még meg is alázzák azzal, hogy adnak neki. Botrány! Az ilyen esetekben mindkét fél teljességgel természetellenesen viselkedik! Az egyik mindenféle munka, ellenszolgáltatás nélkül vár el valamiféle javadalmazást, a másik meg – az élet nyertese, aki a helyes oldalon áll, mert teljesítményével kiérdemelte – kétszeresen is hibás! Tettes egy olyan természetellenes aktusban, mint a könyörület gyakorlása.  Tettestárs egy, a szürke, netán a feketegazdaságot erősítő cselekményben, mely a törvényesen ellenőrizhető pénzmozgások megkerülésével, teljességgel illegálisan, készpénzjuttatásban részesít egy arra érdemtelen személyt.

- Nem tudlak követni – biztosítottam egyet nem értésemről. Meg úgy, egyáltalán: a nem értésemről. De éppen ezért szerettem beszélgetni Szvetozárral. Az ember ritkán értette, amit mondott, de akkor legalább hülyeséget beszélt.

- Vegyük például ezt a mostani esetet. Idejött hozzánk az a csóró tag és kért tőlünk egy húszast. Azzal, hogy, inna még egy fröccsöt, de pont annyija hiányzik hozzá. Most tekintsünk el attól az egyszerű igazságtól, hogy az alkoholizmus és az egyéb szenvedélybetegségek támogatása helytelen cselekedet…

- Tekintsünk el – egyeztem bele a magas lóról kioktató fél felvetésébe.

- Hová, mivé lenne a világ, ha valaki csak úgy, mindenféle kérincséléssel hozzájuthatna egy fröccshöz? Hogy dübörögne akkor a gazdaság?

- Úgy, mint most – válaszoltam meg költői kérdését, csak, hogy idegesítsem. – Mint most, mikor pont olyan hangja van, mint sok száz köbcentis motornak, melyen rajta ül a tag és bőgeti kegyetlenül. Szól az, akár egy tankhadosztály, de nem megy sehova. Mert nem tették sebességbe.

- Hagyjuk ezeket a demagógiákat! – ripakodott rám a demagógia hétköznapi mestere. – Most komolyabb dolgokról van szó! Jövedelem, csak úgy? Pénz a semmiért? Ez ellent mond minden józan, emberi gondolatnak!

- Színigaz! – helyeseltem. – Főként annak, hogy segíts az elesetteken, meg, hogy oszd meg kerted gyümölcseit a rászorulókkal.

- Ez mind csak üres locsogás! Vizsgáljuk csak meg alaposabban a kérdést! Kik szorulnak rá és mire? Elmondom neked! Az élhetetlenek, tehetségtelenek, buták és gyengék! Akik nem képesek élni a társadalom által mindenki számára biztosított lehetőségekkel. Akik elbuktak a fennmaradásért vívott harcban – tört ki belőle a szociáldarwinista duma, pedig afelett már rendesen eljárt az idő.

- A könyöradomány – ahogy minden munka nélkül szerzett jövedelem -, csak arra jó – folytatta nagy hévvel szónoklatát -, hogy tespedésbe taszítsa, lustálkodásra tanítsa az amúgy is arra hajlamos polgárt! Ezen a világon semmi sincs ingyen!

- Legfeljebb az élet – bólogattam. – Azért – legalábbis emlékezetem szerint – nem fizettem semmit, se a szüleimnek, se a Jóistennek, de még az evolúciónak se.

- Nem érted te ezeket a dolgokat! – biztosított afelől, hogy még mindig teljesen lököttnek tart – Az ingyen pénz rombolja az önbecsülést! Csak bebetonozza a szegénységet, mert kiöli a motivációt a pórnépből az ölébe pottyanó összeg! Tompítja a felelősségteljes gondolkodás élét, ha ellentételezés nélkül juthat fröccshöz! És különben is! Minek az neki? Még berúgna!

- Csak szeretne olyan részeg lenni, mint most te…

- De én megdolgoztam azért, hogy megpróbálhassam elinni az agyam!

- Nem nevezném én ezt próbálkozásnak – sóhajtottam. – Mert ez már a teljes siker. Rég túl vagy te már azon… - legyintettem és közben szólt a zenegép. Mark Knopfler épp azt énekelte: „Money for nothing”.

Kép: Fortepan 18949