A dolgozó előbb-utóbb észreveszi, hogy… Nekem először egy focimeccsen tűnt fel. Öregfiúk játszottak öreg fiúk ellen. És az ellenfél, aljas és eléggé el nem ítélhető módon vezetett… Sebaj! Volt egy jól bevált trükkünk, vén cimborámmal: ő valahonnan a mi térfelünk közepetájáról előre vágta a labdát – remekül tudott passzolni – és itt jöttem én a képbe. Azaz rohantam. Mint kiérdemesült futóatléta az esetek többségében könnyűszerrel leügettem az ellenfeleket. Aztán a kapu előtt csak tudtam valamit kezdeni a labdával. Általában gól lett a vége…

De azon a napon…

Vágtázok teljes erőből a labda után és egyszer csak azt veszem észre, hogy lassan, de biztosan kezd elhúzni mellettem az ellen egyik védője. Mondhatnám, hogy simán lehagyott… De azért nem ment olyan simán. Meglepetésemben, tényleg csak, hogy hanyatt ne essek, megkapaszkodtam a mezében. Ki tudja miért, ezt félreértette a bíró és előre megfontolt szándékkal fütyörészni kezdett. Az sem volt szép dolog tőle, hogy mindenféle színes lapokat mutogatott nekem…

Más.

Békésen lopom a napot az iskolaudvaron. A hamarosan kezdődő ünnepségre már be volt lőve a hangosítás, de még csak páran lézengtek odakint. Hogy teljen az idő, meg elszórakoztassam magam, bedörrentettem valami zenét, persze az általam kedvelt hangerővel, hadd rezegjenek a suli ablakai.

Aztán elmerültem a műélvezetben. Ritchie Blackmore gitárjátéka mindig elandalít… De tudok én nyugodtan andalodni?

 Szinte rögtön megjelent mellettem egy tündérszerű ifjú hölgy – gimnazistakoromban biztos ezerrel csaptam volna szelet Ő Főbájosságának  - és megkérdezte, hogy nem lehetne-e valami „normális” zenét berakni, mert ilyen régi vackokat már senki sem hallgat. Mondta ő. A Deep Purple-re!

Az már csak hab a tortán, hogy néha kimegyek a konyhába, elmerengeni kicsit:

Mi a rossznyavalyát keresek én itt? Minek jöttem ki?

Arra viszont büszke vagyok: ha visszatérek a számítógéphez, majd mindig eszembe jut, hogy miért mentem ki. És indulhatok ismét, reménykedve, hogy ezúttal majd sikerül egy olyan bonyolult aktus, mint, mondjuk, egy kávé legyártása.

Abba már egész jól belenyugodtam, hogy a frizurám olyan fehér, mint egy virtigli jegesmedvéé. Elvégre már Jávor Pál is megénekelte:

„Egy tisztes őszes halánték
a nő számára ajándék”,

de az már minden határon túlment, mikor a minap egy ifjú – és szerfelett bájos – kolléganőm megjegyezte:

„Hogy még mindig milyen jól tartod magad!”

Ezen határozottan felháborodtam.

És különben is! Hogy lehet valaki „tanár néni”, miközben a lányom lehetne? Itt tuti valami sumákság van…

Mert ez, kérem, száz százalék, hogy valami aljas összeesküvés. Meg akarnak győzni arról, hogy… Nem szívesen írom le, de igenis arról, hogy öregszem. Hát maguknál vannak ezek? Nincs jobb dolguk, mint engem ugratni?

Mert ez csak valami vicc lehet…

Hiszen minden reggel, mikor borotválkozáskor belenézek a tükörbe, egészen elcsodálkozom, hogy milyen szép vagyok. És milyen fiatal!

Ezek meg be akarják nekem dumálni, hogy túl vagyok a csúcson. Én! Túl a csúcson!