Csengettek. Kinéztem az ablakon.

- Megjött Bözsi! - mondtam, mire anyám csodálkozva kérdezte:

- Ki az a Bözsi?

- Mindjárt meglátja -, hagytam rá, s csizmámba lépve szaladtam kaput nyitni, miközben anyám tovább szőtte gondolatit:

- Nem is mondtad, hogy új barátnőd van, vagy talán a pasid fedőneve Bözsi?

- Mama, azt a pasit, akire gondol Radónak hívták, és Dóra volt a fedőneve.

Újra csöngettek. Ekkor már az udvari lépcsőn álltam.

- Kösd meg a kutyát, nehogy megharapja Bözsit! – szólt még utánam.

Csak a harmadik csöngetésre értem a kapuhoz, ahol a szomszédasszony éppen a postással beszélgetett, aki kétszer csenget, de egyszer hoz nyugdíjat. Ám ezúttal háromszor csöngetett, de nyugdíjnak nyoma sem volt.

- Anyád itthon van? – kérdezte a szomszédasszony.

- Nincs – mondtam.

- Pedig ilyenkor itthon szokott lenni.

- Most nincs – mondtam nyomatékosan, nem akartam beengedni, egyedül akartam lenni Bözsivel.

Bementem a házba.

- Na, hol van Bözsi? – kérdezte anyám kíváncsian.

- Itt van, most hozta a postás Viktorral együtt.

- Ebben a hidegben, és motoron? – ütközött meg, aztán közelebb jött az asztalhoz.

Most itt fekszenek előttünk mind a ketten. Viktor is és Bözsi is. S azt is tudom, ez utóbbiból két nap múlva semmi sem lesz. Itt a Szilveszter, virslit és pezsgőt kell vásárolni. Meg kenyeret, kalácsot, s egyebeket, hogy az újévben se éhezzünk…

- Rendes gyerek ez a Viktor – ismételgette anyám, miközben bontogatta a borítékokat, s az egyikből kiesett BÖZSI, az Erzsébet utalvány…

Kép: Dombóvár, postás Jauch Istvánné vegyeskereskedése.
Évszám: 1928
Fortepan 14033
Orig: Erky-Nagy Tibor