Beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Évekig így éltem: délelőtt alvás, délután iskola, este, éjszaka munka… Jó kis közösség jött össze itt is. Ma is elgondolkodom azon, mi képességem lehetett, hogy minden társaságban megtaláltam a helyem, és jól éreztem magam.

Mindenki más-más területen dolgozott, és voltak közöttünk még negyven éves „diákok” is. Többeknek a munkájához volt kötelező az érettségi.

Néha unalmas matek órák voltak, olyankor néma beszélgetést folytattunk, mivel az utolsó padban ültem, egy nálam négy évvel idősebb sráccal, „leveleztünk”. Lehet, hogy ez a művelet volt kezdete a mai Facebook-nak?

Szóval levelezgettünk, így a tanár sem vette észre, hogy „beszélgetünk”. Aztán együtt jártunk. Ő is szeretett színházba járni, nekem az mindig kiváltság volt, mert valljuk be a pasik nem igen szerették a kultúra ilyen formáját. Rengeteget sétáltunk a rakparton, még az a régi Rakpart volt.

Egy szintén unalmas matek órán egy ilyen levelezés közepette megkérdezte: leszel a feleségem? Azt hittem hülyéskedik, s gyorsan visszaírtam: PERSZE… Abban a pillanatban egy kis dobozt vett elő, s ujjamra húzta a karikagyűrűt. Igaz az eljegyzési csók elmaradt, mert az azért nem lett volna ildomos, ha a tanár meglátja. Azért a közvetlen környezetünkben lévők, akik látták mosolyogtak, s néhány osztálytársunkkal iskola után lementünk a Gödörbe ünnepelni, s bepótolni az elmaradt csókot.

Szép volt a nyár, bár mindketten dolgoztunk, de hébe-hóba az esti találkák sem maradtak el.

Egy napon kicsit késett a randevúról.  Sohasem szokott, és ráadásul elég gondterhelt volt.

A Stefánián sétáltunk, amikor azt mondta, messze megy, nagyon messze, de ne kérdezzem, hova és miért. Először azt hittem, elutazik rokonokhoz, vagy vidéken vállal munkát, sőt még az is megfordult a fejemben, van valakije, hiszen azon kívül, hogy együtt jártunk szórakozni, s hordtam a karikagyűrűjét, tehát hivatalosan is gyűrűs menyasszonya voltam. Bár én eddig sohasem vettem komolyan, elég ritkán találkoztunk.

Most kaptam észbe emiatt. S talán szerettem is egy kicsit, nem tudom. Nem voltam teljesen tudatában érzéseimnek. Talán szerettem, talán nem? Ám abban a pillanatban azt éreztem, sohasem tudnám elhagyni, nem tudnám elviselni, ha mással látnám. Azt a matek órát sohasem felejtem, és a csodálatos sétákat, meg a táncesteket a Hungáriában.  A motorozást végig a Tisza mellett

Egyszer hazamotoroztunk, hogy bemutassam a szüleimnek.

Ezen az estén minden előjött, emlékek, mondatok, az órai beszélgetések. Még megvannak a cédulák, ahogy leveleztünk az órán, ahogy szerelmet vallott, ahogy megkérdezte: leszel a feleségem? S én még akkor sem vettem komolyan.

Most megkérdeztem: van valakije? Egy szót sem szólt, csak erősen a szemembe nézett. Ma is látom ezt a tekintetet. Ezzel tudtomra adta, rossz nyomon járok.

Ám én kötöttem az ebet a karóhoz, s újra a fejéhez vágtam, biztosan van valakije! Majd lehúztam a gyűrűt az ujjamról, s a felém nyújtott kezébe adtam. Akkor magához szorított, és majdnem sírva mondta: értsem meg, nincs senkije.

Nem tudtam, mit mondjak neki. Még egy elköszönő csók, és lassan a motorjához ment. Sokáig nézett vissza rám, és én csak álltam dermedten a Tisza parton, majd pár perc múlva már nem volt sehol. Nem tudom, meddig álltam ott, lassan hazamentem, mit haza, abba a hülye albérletbe. Napokig kóvályogtam, nem leltem helyem. Szerencsémre felajánlottak néhány nap túlórát. Elfogadtam. Így legalább a fizikai fáradtságtól tudtam aludni.

Egy hónap telhetett el, amikor hazautaztam édesanyámékhoz. Egy képeslapot tett elém, egy csodaszép képeslapot, hátulján jellegzetes kusza, de férfias betűkkel: Nápolyban vagyok, innen Párizsba megyek. Minden jót kívánok! JÓZSI . Ma is őrzöm.

Sokáig nem tudtam megszólalni, majd édesanyám törte meg a csendet:

- Ez azt jelenti, hogy disszidált? - Némán bólogattam.

- De hát miért?! -  Erre sohasem kaptam választ.

Végül Amerikába került, ma Kaliforniában él. A negyvenedik érettségi találkozó előtt beszéltünk telefonon…

Belevetettem magam a munkába, a szórakozásba. A gyárban egész rendezvénysorozat, szavalóverseny volt. Tizenkét órákat dolgoztam. Na, nem a pénz miatt, hanem azért, hogy ne gondoljak rá, és ne abban az elviselhetetlen albérletben senyvedjek. Már a szövőgépek monoton zakatolása sem zavart. A zaj elnyomott mindent a lelkemben is.

Kép: Fortepan 70178 (részlet)
Évszám: 1967
Orig: Zsanda Zsolt / Vajszada Károly felvétele