- Uraim, elvesztünk – nyitotta meg nemes egyszerűséggel Kupakő városi tanácsának ülését Menyéthneky Vendel az Úr 1553. éve április havának első napján. Az agg úriember körbehordozta tekintetét a tanács jelenlévő tagjain és megerősítette iménti véleményét – Uraim, tuti, hogy elvesztünk.

- Ugyan már, miért? – érdeklődött a százhatvan kilós, de legalább teljesen kopasz Tohonya Lojzi.

- Azt mind tudjuk, hogy ismét megindult a török. Hadai dúlják szép, magyar hazánkat. És mi a dúló hadak útjába esünk. Kupakőre tör a török sereg! Ez a vég – búsongott Menyéthneky. – Hogy állhatnánk ellen ekkora seregnek!

- De hát ezek mindössze századannyian vannak, mint amennyit Dobó uraimék elvertek Eger falai alól! Nem kétszázezer, csak kétezer kontyos indult meg ellenünk! – vetette ellene Borzaskay Romuáldó, aki még fiatal volt és hevesen buzgott a vére. Ezen érdemei okán lett tagja a tanácsnak. Meg, persze, atyja jelentős méretű kincses ládája is játszott megválasztása során egy apró szerepet.

- És ha századannyi is ez a sereg? Akkor is végünk. Nekünk nincs Dobónk, csak Tohonya Lojzink, aki nem csupán várkapitány, de patkolókovács is. Nincs is annyi patkolatlan ló széles e hazában, mint Kupakőn! Ne szólj közbe Lojzi, csatát csak képen láttál, de lehet, hogy még úgyse. – Sorolta tovább az öreg kíméletlenül. - És Egerben ott volt Bornemissza Gergely hadnagy úr, a messze földön híres tudósember. Nekünk meg ki jutott? Boromissza Gabó, aki tény, hogy tudós, de mindig részeg. Mindenki elismeri, hogy világlátott ember, hiszen már két ízben is járt a három óra járásnyira lévő Turulhadházán, de mihez kezdünk vele, ha mindig alszik?!

Ahogy emlegették, Gabó egy pillanatra feleszmélt. Kulturáltan böffentett egyet és a kupája után nyúlt. Tudta, hogy nem leli üresen, mert ha aludt is, mindig utánatöltötték. Igyon és maradjon csak magának, ha felriad! Ez így neki nagyon is megfelelt. Csak az nem, hogy hogy felserkenésekor eszébe jutott az asszony. Az ő bájos, ifjú felesége, aki minden bizonnyal letöri a derekát, ha megint részegen megy haza!

- Az asszony…! – nyögte, lehajtotta borát és feje a kupával együtt koppant az asztalon. Elszunnyadt megint.

Menyéthneky a homlokára csapott.

- Nem hiába mondom én mindig, hogy Boromissza a vár s a város esze! Hívjátok gyorsan Boromisszánét! Mert lehet, hogy Gabó a mi eszünk, de azt mindenki tudja, hogy a családban az asszony a nagy koponya!

Nosza, szaladt a hajdú s hamarosan vissza is tért a Bornemisszánéval. A bús tanácsterembe beköszöntött a tavasz, a karcsú derekú, ám kebelben dús, csillagszemű szépség képében.

Mosolyogva jött, elvégre nem mindennapi dolog, ha egy asszonyszemélyt meghívnak a városi tanácsba, de gyorsan csípőre csúszott a keze, mikor meglátta az ő drágalátos uracskáját.

- Már megint tök részeg ez a disznó! – fortyant fel csilingelő hangon. – Már megint tolathatom haza talicskával, mint a minap a kocsmából!

- Ne gondoljon most férjurával, drága asszonyom – kérlelte ez agg Menyéthneky negédesen. – Nem érdemli meg az a gazember! Gondoljon inkább a város bajával – és sorra elmondta a szépasszonynak micsoda veszedelem fenyegeti az ő kis városukat és mennyire nem találják a megoldást.

Bornemisszáné végighallgatta a halálos vészről szóló sirámokat. Majd erőst elgondolkodott. No, nem tartott ez nála sokáig. Tán egy percig sem, mert igen nagyeszű fehérnép volt ő fő bájossága.

A tenger sok fondorságát mutatja az is, hogy nem kezdett el magyarázni a bizony nem annyira villámgyors felfogású tanácsnokoknak, csak az öreg Menyéthnekyhez lépett oda és az ő fülébe súgott sebesen néhány ideát.

- Legyen így? – kérdezte immár, hangosan, mikor befejezte.

- Legyen – bólintott rá Menyéthneky. – Ez akkora marhaság, hogy akár még sikerülhet is – mondta mély meggyőződéssel.

És lőn.

Midőn a török hadak előcsapata, élükön Lópofájú Ahmed agával – akinek hadi tudományairól az is árulkodott, hogy butaságánál csak a gyávasága volt nagyobb - megérkezett Kupakő városához, egyetlen védőt sem láttak a falakon, ellenben a főkapu tárva-nyitva állt.

A török portyázóknak sem kellett több, látva, hogy itt bizony semminémű ellenállás nem fogadja őket, hát hősiesen berúgtattak a városba. De ott lepődtek meg csak igazán!

Sehol egy férfiember. Az utcákon nem járt más csak asszonyok, lányok és rengeteg azokból a tisztátalan állatokból, melyet a gyaurok disznónak neveznek. A nők a legkisebb ijedtség nélkül szemlélték az érkezőket, csak mosolyogtak rájuk, csábosan. Mi több, Ahmed esküdni mert volna rá, hogy a Sejtán teremtette disznók is barátságosan röfögnek díszes, állig felfegyverzett csapatára.

Ahogy a főtérre értek meg is torpantak valamennyien. Mert hát nem ehhez voltak szokva. Dúláskor az asszonynépnek sikoltozva kell futkároznia, menekülnie, míg ők lemészárolják a náluk messze kisebb létszámú, fegyvertelen ellenséget. De itt semmi sem stimmelt. Sehol egyetlen férfi, hogy kaszára, kapára kapjon, csak mosolygó nők. Meg azok az átok disznók!

Ahogy Ahmed ott tanácstalankodott a lova hátán, hogy most hogyan is kezdjen hozzá a mulatsághoz, egyszerre csak elibe penderült egy szemérmetlenül, gyaúr módra öltözött nőszemély. És nem átallott rámosolyogni!

- Mi járatban, szépfiú? – kérdezte törökül Ahmedtől.

Az – bár eddig is a meglepettek népes török táborát erősítette – ettől végleg elanyátlanodott. Pislogott bután egy darabig, csak aztán tudta a kinyögni:

- Hát a hadaitok? Hol vannak a férfiak?

- Mi vagyunk a férfiak – igazította meg feszes ingecskéjét az ingerlő szépség.

- Mit beszélsz?! – fokozódott a török döbbenete.

- Elmondom neked sorjában. Tudod egy esztendeje lehetett, akkorstájt, midőn hadaitok Eger vára felé tartottak. A mi városunkba is elvetődött egy magányos, de igen piszkos dervis, aki valahogy elszakadt a seregtől Nem is csoda, hisz az Egerbe tartott, ő meg Mekkába akart zarándokolni. Hogy ne szaporítsam a szót, bizony nem láttuk szívesen, nem adtunk szállást a zarándoknak. Ellenség az is, még ha szent ember is – döntött városunk bírája, hát rövid úton ki is penderítettük a kapun. Igen megmérgedett ránk a zarándok dervis, elátkozta a várost! Mi csak nevettünk az átkain, de aztán leszállt az este és szokás szerint nyugovóra tértünk. És reggel már így ébredtünk - mutatott körbe a menyecske. – A város valamennyi asszonya tisztátalan disznóvá változott, míg mi, a férfiak, mind nővé lettünk.

Lópofájú Ahmed ezen úgy elcsodálkozott, hogy tátva maradt a szája. Hitte is, meg nem is a történetet, mert tudta, ravaszak ezek a gyaur magyarok.

A nő viszont csak mondta tovább a magáét, ahogy a hitetlen némbereknél már csak szokás.

- És azóta is így senyvedünk, mi szerencsétlenek. Mert a vágyaink asszonyi vágyak lettek, s szívest, örömest adnák magunkat oda az ilyen vitézeknek, mint amilyen te vagy. De nem áll szóba velünk senki. Tudja azt mindenki messze földön is, hogy aki minket, vagy a tulajdonunkat megérint – különösen igaz ez kedvenc kandisznainkra – azon ugyanaz az átok fogan meg, mint rajtunk. Férfiből nővé változik, nőből meg kandisznóvá. Ez a mi szomorú sorsunk. Itt élünk magunkban – sóhajtotta beszéde végén és környezetükben álldogáló hölgyek közül többen is hüppögni kezdtek.

Ahmed végignézett a siránkozó nőszemélyeken. Kezdett neki nem tetszeni a dolog. Nagyon nem tetszeni.

Még, hogy ezek férfiak és… Mit kezdhetne ilyen „férfi” formában egy igazhitű muszlim a paradicsombéli hurikkal?

Eddig őrölt lassú járású esze kereke, mikor riadtan látta, hogy a nő kinyújtja felé a kezét.

- Szállj le a lovadról deli vitéz! Nem bánod meg! Igaz valaha férfi voltam, de most már igazi nő vagyok és…

Lópofájú Ahmed nem hallgatta tovább borzalmas csábítót. Szélsebesen megfordította lovát és eszement tempóban hagyta el várost, nyomában hős harcosaival, hogy megvigyék a hírt a főseregnek: messze kerüljék el Kupakő átok verte városát, mert ott olyan csapás leselkedik az igazhitűekre, melyet még a legerősebb muszlim szív sem tud elviselni.

Nem is láttak sem abban az évben, sem még a történtek után évtizedekig törököt Kupakő vidékén.

Ja, hogy el ne feledjem, a mese még nem ér véget itt. Azt még hozzá kell tennem, hogy miután a törököket elette a fene, a férfiak előjöttek a borpincékből, ahová addig hősiesen húzódtak, míg asszonyaik végigjátszották ezt a kis átverést. Boromissza Gabóval az élükön kicsit kapatosak voltak, de azért a továbbiakban is boldogan éltek, amíg…