- Ha nincsenek szörnyetegek, akkor ki, vagy mi lakik tizenhét éve a gardróbszekrényemben? - kérdezte a kis, köpcös, kopasz férfi mélabúsan.

A pszichológusnő kedvesen mosolygott a betegre.  Mindössze három hete járt hozzá, ez volt a negyedik találkozójuk, de azt már meg tudta állapítani, a férfi reménytelen eset. Makacsul ragaszkodik a téves eszméjéhez, miszerint egy zombi lakik a gardróbszekrényében. Szeren­csére ez a tény nem különösebben zavarja a beteget, saját bevallása szerint remekül kijön a zombival, esténként együtt tévéznek, sakkoznak. Néhanap söröznek is. A páciens agglegény, egyedül él, ezért nem a családja kérésére jött kezelésre, a szomszédjai, kollégái beszélték rá.

- Látta már valaki önön kívül azt a lényt? - kérdezett vissza a doktornő.

- Nem - rázta fejét a férfi.

- Azért, mert nem is létezik - mondta diadalmasan a pszichológusnő. - Olyan önnek ez a szörnyeteg, mint a magányos kisgyereknek a láthatatlan játszótárs. Számára létező barát, de senki más nem láthatja...

- Doktornő, nem vagyok már gyerek. Azért nem látta még senki, mert nemigen szeret kimoz­dulni, én meg nem szoktam vendégeket hívni. Inkább én járok látogatóba. Nem túlzottan szereti a társaságot, azt mondja, zavarja, ahogy az emberek néznek rá.

- És persze magát is igyekszik rábeszélni, hogy maradjon otthon...

- Éppen ellenkezőleg, még bíztat is, hogy járjak el nyugodtan. Hozzak fel nőket, ő addig majd elbújik, vagy elmegy valahova. Már arra is rá akart venni, hogy nősüljek meg.

- És maga? - kérdezte a pszichológusnő.

- Nem igazán van hozzá kedvem. Jól megvagyok így is. A nőkkel - már elnézést - általában csak gond van. Úgy látszik agglegénynek születtem... - merengett el a férfi, aki inkább látszott egy jól menő hentesüzlet tulajdonosának, mintsem filozófusnak.

- Gondolja, hogy normális életet él? - kérdezte a nő.

- Reggelente felkelek, mosdom, reggelizem, mint mindenki más, bemegyek a hivatalba, dolgozom, hazafelé bevásárolok. Este, otthon általában együtt készítjük a vacsorát, aztán elszórakozgatunk. Általában későn fekszem, aztán másnap reggel kezdődik minden elölről.

- Nem érzi magát fáradtnak, levertnek?

A férfi hátradőlt a székében.

- Nem. De úgy látom, ön nem hisz nekem.

- Zombik nem léteznek - mondta lassan, tagoltan a pszichológusnő.

A férfi felállt.

- Egy pillanat türelmet kérek! Engedje meg, hogy bemutassam a barátomat - az ajtóhoz ment és kinyitotta.

A doktornő felsikoltott és ájultan csúszott le székéről az íróasztala alá.

A zöldes színárnyalatban játszó bőrű, enyhén oszladozó, kilógó belű sétáló hulla valóban nem volt szép látvány.

- Na, mit mondtam? - fordult a férfi felé. - Simán elájult. De te mindenáron be akartad bizonyítani, hogy neked van igazad. Mikor érted már meg végre, hogy ezek mind ilyenek...?