Hol volt, hol nem volt, volt egy gyönyörű fekete cica, akit Mircinek hívtak. Naphosszat a vízparton sétált, és leste, hogy horgásznak az emberek.

Egy vastag fűzfa alatt éldegélt, míg a fűzfa másik oldalán egy aranyos zsemle színű kutyuska lakott, aki a Morzsa névre hallgatott.

Már régen eljöttek otthonról, így hát nem is emlékeztek gazdijukra, és az az igazság, olyan nagyon nem is szerették az embereket.

Mirci abban is különbözött a többi macskától, hogy még életében nem fogott egeret. Irtózott a pókhálós padlásoktól, vizes pincéktől. Járt ott kiscica korában eleget! Ám abban hasonlított macskatársaihoz, hogy nem szerette a vizet. Néha amikor halat látott a víz színén, mindig kinyújtotta a mancsát, hogy megfogja, de ahogy a vízbe ért, gyorsan vissza is rántotta.

Bezzeg Morzsi! Ő imádta a vizet. Ha lehetett volna, reggeltől estig úszkál, de mivel Mircivel jó barátok voltak, így nem hagyhatta egyedül a parton. Ám mielőtt kiúszott volna, mindig keresett egy-két apróbb halat cica barátjának.

Morzsi viszont a halat nem szerette, mert mindig attól félt, hogy megakad a szálka a torkán. Ő jobban örült egy falat kenyérnek, kolbásznak, amit Mirci szerzett neki nyávogásaival. A horgászok az ebédnél mindig megsajnálták, és adtak neki néhány jobb falatot, amit megosztott barátjával.

Azon a szomorú, sötét, esős napon is ott sétálgattak a parton, amikor az emberek éppen horgászversenyt rendeztek. Leültek ők is a partra és várták a zsákmányt…

Morzsi is benevezett a versenyre. Már éppen a harmadik halat fogta ki, amikor észre vette, hogy amint kifogja a halat, Mirci azonnal rácsap, és megeszi. Rettenetesen dühös lett. Így ez a verseny nem lesz nyerő! S nagy dérrel- durral elzavarta Mircit, aki sértődötten el is indult világgá.

Ezután Morzsi már nyugodtan horgászhatott, s telt is a háta mögött a tál.

Amikor mérésre került a sor, dagadt a melle a büszkeségtől, hiszen ő fogta a legtöbb halat. Mindenki tapsolt a parton, amikor a nyakába akasztották az aranyérmet. A horgászok ünnepelték, meg-megsimogatták buksi fejlét, s ki süteményt, ki a maradék uzsonnáját adta oda Morzsinak.

Morzsi nyakában szépen csillogott az érem, és az emberek lassan elindultak hazafelé családjukhoz. Hősünk pedig egyedül maradt a nagy tál hallal a parton. Az jutott az eszébe, a barátjának adja, hiszen ő nem szereti a halat, ám ekkor döbbent rá, Mirci nincs sehol.

- De hiszen én magam zavartam világgá – temette mancsába bánatos fejét. 

- Most hol keressem? Hol keressem?!

Végig rohant a parton Mirci nevét kiabálva, de az nem jelentkezett. Leült, hogy átgondolja, mit is tehet, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Már azon gondolkodott, hogy a halakat visszadobja a vízbe. Így nem lesz kinek eldicsekedni a nagy sikerrel, s együtt örülni.

Csak nem fulladt bele a vízbe? Ütött fejébe szöget e gondolat. Már-már siratta barátját, amikor a feje fölötti fán mocorgást hallott. Mirci volt az.

Volt nagy öröm, összeölelkeztek, amúgy igazi jó barátokhoz illően.

Mirci megígérte, hogy soha többé nem eszi el a halat barátjától, csak, ha már vége van a versenynek. S ígérete mellett nagyon büszke volt bajnok barátjára.

Hát így végződött horgász kalandjuk, és továbbra is jó barátok maradtak.