Sohasem féltem a pókoktól, de az az igazság, nálunk csak kis pókok voltak, olyan picik, hogy a körmöm akár táncparkett is lehetett volna nekik.

Amikor beszélgetni akartak velem, szóba sem álltam velük.

- Na, ne legyél ilyen undok, beképzelt! – szólalt meg egyszer egy ilyen kis pók takarítás közben. Úgy meglepődtem, hogy szólni se mertem, még a pókhálózó is kiesett a kezemből. Ami nem nagy baj, mert a takarítást nem szerettem. Fölemeltem a szőnyegről a kis pókomat, és azt mondtam:

- Nos, akkor beszélgessünk.

Mindjárt el is kezdte mondókáját, hogy én milyen szívtelen vagyok, mindig kisöpröm őket a hidegbe, a sárba, esőbe, hóba. De ne gondoljam ám, hogy ez így van jól! Mert ők igenis visszajönnek, és ha százszor kidobom őket, ezerszer visszajönnek. Jobban teszem, ha megbarátkozom a gondolattal, és mással töltöm a drága időmet.

Azzal el is futott a szekrény alá, majd azt láttam, hogy a fűtéscsövön megy felfelé a sarokba, ahonnan épp az imént szedtem le.

Mitévő legyek? Vakargattam a fejem. Nem szép dolog, így elbánni az emberrel, gondoltam, de biztosan ő is ugyanezt gondolta, mert ahogy felnéztem a sarokba, ő is vakarta a fejét, és nekilátott, hogy újabb pókhálót szőjön, ha már én elrontottam…

Telt, múlt az idő, munkám egy pókkiállításra szólított. Nyakamba vettem a kamerát, s elindultam a kiállításra. Hát lássatok csodát! Akkora pókok voltak ott, hogy a tányérotokon is alig fértek volna el.

- Ha ezt látná az én kis pókbarátom – gondoltam magamban, ugyan mit szólna hozzá!

Ebben a pillanatban a nyakamból lemászott valaki, a sálam végén megállt, s azt mondta:

- Na, ehhez mit szólsz! Őket hogyan söpörnéd ki? - és billegett a sálam végén. Nem is gondoltam, hogy ő hallotta, amint otthon beszélgettünk az én kirándulásomról, és elhatározta, hogy velem jön.

- Na, őket fogd meg, ha mered! – osztotta tovább az észt nekem.

- Hát vedd tudomásul meg is fogom!

Azzal a kiállítás vezetőjéhez mentem és elkértem egyet. Az egyik terráriumból kivett egy Madárpókot, és a tenyerembe tette. Először féltem, de ahogy a lábán lévő finom szőröcskék csiklandozni kezdték a tenyerem, mintha egy plüssmaci lenne, kezdtem megnyugodni, meg aztán a Madárpók is megszólalt:

- Ne félj, mert ha remegsz, én leesek – amit az én kis pókom is mondott előtte, mert ő is attól félt, hogy leesik a sálam végéről.

- Nem kell tőlem félned – mondta a Madárpók.

Azért, mert olyan nagyok vagyunk, nem kell félni !- …mondták a többiek is, akik kisebb nagyobb üvegekben, terráriumokban voltak.

Aztán elkezdtem őket kamerázni, hát mit mondjak, köztük is volt néhány hiú pók, aki azt szerette volna, ha csak őt filmezem. Úgy bepózóltak, mintha egy műteremben lettek volna.

Később a kiállítóval is beszélgettünk, aki elmesélte életüket, mit esznek, mit csinálnak egész nap. Aztán elbúcsúztam.

Amikor hazamentem és bekapcsoltam a videót, ők köszöntek vissza. De ahogy jobban figyeltem, nemcsak a kiállító hangját hallottam, hanem a Madárpókokét is, nyüzsögtek és meséltek, meséltek…

És amikor unatkozom, mindig bekapcsolom a videót, és a Madárpókok mesélnek nekem. Persze az én kis pókom is a hallgatja ilyenkor a vállamon ülve.

Kép: Fortepan 60261
Évszám: 1960
Orig: Zsanda Zsolt / Vajszada Károly felvétele