A szertár legmagasabb polcán sorakoztak a futball labdák. Igen egyformák voltak, szakadtak, koszosak, szomorúak.

Úgy középtájra furakodott melléjük egy vadonatúj, hófehér labda. Nem is érezte jól magát az öregek között. Először csak fészkelődött, majd fiatal hangján megszólalt:

- Nem bírom a szagotokat, úgy néztek ki, mint a hajléktalanok. Nem is értem, hogy tehettek engem ide közétek? Nézzétek meg az én ruhám tiszta, fehér és a varrásaim is épek, és majd tudjátok meg a gyerekek is engem választanak, ha bejönnek a szertárba!

Még sorolta volna a maga kis erényeit, de a jobb szélről egy igazán öreg, torzonborz labda lehurrogta:

- Te sem leszel mindig ilyen szép, és ha hiszed, ha nem, mi is voltunk olyan újak, hófehérek, mint te. És, hogy ilyen csúnyák vagyunk, az azért van, mert sokat dolgoztunk, sok örömet okoztunk az embereknek, hogy úgy mondjam: megtettük góljaink javát! De meg ám!

- Úgy bizony! - bólogattak a többiek is innen - onnan.

Egy nagyon lapos labda egyik foltjáról a másikra állt, s mielőtt megszólalt volna, belekapaszkodott a rozoga állványból kiálló rozsdás szögbe. Megköszörülte a torkát, s rekedt, mély hangján azt mondta:

- Ide figyelj, te zöldfülű „Hófehérke”! – a többiek kuncogni kezdtek, de Laposka folytatta: - Ha mi nem lettünk volna ilyen viharvertek, szakadtak, neked meg sem kellett volna születned, mert mi még mindig a pályán lennénk. A focisták vígan rugdosnának bennünket, mi meg újra és újra begurulnánk a kapuba, s az emberek ujjonganának a sok gól láttán.

A fiatal labda csak ide-oda mozgott dölyfösen, s azt mondta:

- Hát még azt is hagyjátok, hogy rugdossanak benneteket!? Pfuj, én ki nem állnám, hogy piszkos lábbal belém rúgjanak, nem is hagyom magam! Én ugyan nem leszek olyan piszkos, szakadt, mint ti! – replikázott dühösen.

 Az öreg labdák csak összenéztek, s hogy mit akartak mondani, már sohasem tudjuk meg, mert sok-sok gyerek jött be a szertárba nagy zsibongással. Volt, akit az édesapja is elkísért. Az egyik apuka kipirult arccal mutatott a polcon álló második labdára:

- Azt válaszd! – mondta a fiának -, én magam is ezzel gyakoroltam. S tudd

amikor még esőben is fociztunk, szegény labda csupa sár lett, de annál jobban gurult. Én azon a meccsen négy gólt is belőttem az ellenfél kapujába.

A kisfiú magához szorította a kopott labdát.

Egy másik apuka óvatosan emelte le a polcról az előbb Laposkának nevezett labdát. Megsimogatta szakadt darabjait, s azt mondta:

- Fiam, ennek a labdának köszönheted az életed.

A gyerek értetlenül nézett rá, de apja elérzékenyülten folytatta:

- Édesanyád akkor lett szerelmes belém, amikor ezt a bőrt rúgtam – és fátyolos lett a szeme.

S valamennyi kopott, ócska labdának lett gazdája, s fűződött hozzá valamilyen megható történet.

A kis új, fehér labda egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Már szeretett volna elmenni innen, minél messzebbre, ahol csak ő van a középpontban, nem ezek a koszos vacakok!

- Pfúj, még nézni sem bírlak benneteket! – mondta undorral, és addig -

addig fészkelődött, míg sikerült leesnie a polcról és végre kigurult a szertárból.

Senki sem vette észre eltűnését, csak Morzsi ugrott elé, és játszani kezdett vele. Először csak finoman harapdálta, és tetszett neki, hogy akármerre fut, Morzsi mindenütt a nyomában van. Ám amikor a kutya a karmai közé fogta és durván kezdett el vele játszani, nála is eltörött a mécses:

- Hagyj békén, te undok dög! – sértegette játszótársát, és addig gurult, amíg bele nem potyogott a patakba, s a víz elvitte messzire…

Ha a víz el nem vitte volna, még mindig ott kérkedne a polcon, s az én mesém is folytatódna…