Valahol elindult valami. Aztán megállt. Megint elindult, és Te a sarkon vártál rám. Jó ez neked? Kérdeztem, de nem válaszoltál. Biztosan megint magányos vagy. 

Ma megint várt rám. Láttam, hogy fázósan húzza össze a kabátját, majd szaladni kezdett. Most még nevetett is, örült a találkozásnak.

Hogy vagy? Kérdeztem és ekkor hosszú-hosszú történetbe kezdett.

Most már jól vagyok, hogy látlak. Eddig nem láttam senkit és semmit. Tágranyílt szemekkel néztem rá, de hiszen, engem is látott.

Megcáfolta.

Csak sejtette a hangomról, hogy én vagyok.

Eddig vak volt.

És akkor most hogyan lehet az, hogy látsz, és mióta?

Nézd, itt a zárójelentésem, elolvasod?

Elvettem a kezéből, olvastam, bár semmit sem értettem a sok latin kifejezésekből, de ha ő mondja, hogy lát, akkor lát is.

És te el tudod olvasni?

Már miért ne – és hangosan, lassan, döcögve olvasott…

Most értettem meg hozzám való ragaszkodását.

Kép: Budapest V. Vörösmarty tér a Harmincad utca felé nézve.
Évszám: 1969
Fortepan 127416
Orig: Bauer Sándor