- Most miért pont erről kérdezel? – kérdeztem vissza, amikor láttam, Kati, a pszichiáter barátnőm kényelmesen elterül megszokott foteljében, s rám sem néz.

Én is itt fekszem, igaz kényelmesen a félig ülőre állított heverőn. Akár alhatnék is. Ő azt mondja, ha úgy érzem, nyugodtan alhatok.

De kissé izgatott vagyok, s már megbántam, hogy eljöttem. Olyan idegen ez a szoba, ez a légkör. Az ablak is becsukva. Talán nyitott ablaknál jobban tudnék koncentrálni. Otthon ezt szoktam meg. Kinyitja az ablakot. Egy kis fény jön be a félig elhúzott sötétítő függöny mögül.

- Miért kell besötétíteni?

- Hogy jobban koncentrálj.

- De engem a sötét zavar, tudod, hogy sötétség fóbiám van már gyerekkorom óta.

- Tudom, de egyszer le kell küzdened!

- Ha eddig nem sikerült, akkor miért pont most? - kihúzza a függönyt.

- Most mit érzel?

- Semmit, csak azt, hogy semmi sem jó, szóval nagyon rosszul érzem magam…

- Ha valaki rosszul érzi magát, az mindig változást jelez…

- Az már rám férne, de csak ha valami jobb, mint ami per pillanat van!

- Jobb lesz, meglátod…

Fészkelődni kezdtem, mégsem kényelmes ez a heverő, vagy nem is tudom, mi a baj, talán fel kellene állnom, és ki innen. Észreveszi nyugtalanságom, változtatni próbál.

- Kérsz egy kávét?

- Az jól esne, de így félig fekve nem tudom meginni - kimegyünk a konyhába, itt már világosabb van, nyitott ablak, friss levegő, s a kertből beáradó enyhe szél. Két perc múlva, leteszi a kávét elém, cukorral.

- Miért tettél bele, én ezt nem iszom meg-, mire ad egy másikat cukor nélkül.

- Mi van veled, nem szoktál hisztizni.

- Nem, de a kávét akkor is cukor nélkül iszom

- Holnaptól jobban tennéd, ha sehogyan sem innád.

 - Miért?

- Mert ettől is ideges vagy.

- Én nem vagyok ideges, nagyon jól tudod, igaz néha a műsorok előtt, de az egészséges izgalom

- A te korodban már ez sem hiányzik

- Mi van, most öregnek tartasz?

- Nem, csak jó lenne, ha visszavennél.

- Megfosztanál kedvenc hobbimtól?

- Nem, de többet kellene pihenned. Nézzél tévét, ülj néha úgy, hogy semmit sem teszel.

- Tudod, hogy ez nem az én műfajom.

- Pedig előbb utóbb rákényszerülsz, ha nem magadtól, akkor az élet kényszerít rá.

- Hagyjál engem békén, jobb lenne hazamenni, kár volt eljönnöm…

- Nem volt kár, mert így most már látom, mi bajod van, ki vagy merülve, fizikailag is, és lelkileg is. Egyszerű idegkimerülés.

- Még jó, hogy nem idegösszeroppanás. Hülyének akarsz beállítani?

- Dehogy akarlak, csak lelkileg is ki vagy merülve.

- A lelkemmel semmi baj.

- Te azt csak hiszed, mondd, mikor szerettél valakit utoljára?

- Nem is tudom, úgy igazán, a férjem óta senkit.

- Na, látod, keress magadnak valakit.

- Mit gondolsz, mit csinálok? Hónapok óta keresek, de bénábbnál, bénább pasik kerülnek utamba. Igaz találtam egy rendes, komoly embert, de az rám sem figyel.

- Biztos van valakije.

- Nincs.

- Honnan tudod?

- Lecsekkoltam.

- Te nyomoztál utána?

- Nem, de láttam a lapját a fészen.

- Te a fészen ismerkedsz?

- Ott is, de az nem jött be, ezt az embert személyesen ismertem meg, de a fészen rákerestem

- Akkor mesélj róla.

- Mit akarsz tudni? Bár azt hiszem, még nem beszélhetek róla.

- De nekem igen.

- Nem tudom, néha nagyon közel áll, máskor meg nagyon távol, de érzem, hogy nyugodt vagyok, ha mellettem van.

- Milyen sűrűn szoktál vele találkozni?

- Ritkán

- És…?

- Mit és, jó fej… van egy idézet: „nem tudod, mi köt az emberhez, csak azt tudod, hogy jobb vele, mint nélküle…”

- Na, akkor találkozz vele gyakrabban.

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Csak, mert elfoglalt.

- Te is az vagy.

- De ő még nálam is elfoglaltabb… kezdtem fészkelődni, mert most tényleg nem akarok Róla beszélni – pedig belül meg azt érzem, igen-, de nem, mégsem…aztán megint ideges lettem.

- Mi a bajod? – nézett rám gyanúsan.

- Azt hiszed, olyan jó itt feküdni és a kérdéseidre válaszolni?

- Cseréljünk helyet, ha úgy gondolod.

Elterültem kényelmes foteljébe, s ő is beszélni kezdett, ám bármit mondott, észrevétlenül mindig volt valami kérdésen vagy hozzáfűzni valóm. Ez már nálam szakmai ártalom, riporterségemből maradt rám, de majd kinövöm. Így már majdnem szerepet cseréltünk. Sok mindent tudtam meg róla, amit eddig nem. Észrevétlenül belement a játékba, vagy neki is szüksége volt, hogy kibeszélje magát. S jól ki is beszéltük magunkat…

- Na, látod-, állt fel végül a heverőről - jobban megoldottuk, mint gondolnád.

- Mit oldottunk meg-, kérdeztem igazán érdeklődve.

- Hát a problémádat -, összegezi - az utóbbi időben többet vállaltál, mint amit elbírsz, és  szerelmes vagy,…ja és ehhez hozzájárul az elmúlt időszak betegsége, de nyugodj meg, kiheverted, meggyógyultál.

Kezembe adott valami pirulát, vegyem be, ez megnyugtat. Kis híján a fejéhez vágtam, de uralkodtam magamon.

- Tudod, kinek kell ez a dili bogyó, én évek óta nem szedtem gyógyszert, kivéve a tavaszi betegségem alatt.

- És nem is akarod bevenni?

- Nem, minek, nem vagyok hülye!

- Na, látod, ezt akartam hallani… mikor találkozunk legközelebb?

- Holnap, vagy bármikor, ha eljössz hozzám egy kávéra?

- Kávé?

- Felőlem tea is lehet…

Kép: Budapest XII. kerület, Normafa lejtő, háttérben a János-hegy.
Fortepan 02788
Évszám: 1900
Orig: Fortepan