Manapság sokat adnak a sportszerűségre, a doppingmentességre az olimpiai játékokon. Ez igazán szép és dicséretes dolog. Hűnek maradni a nagyszerű hagyományokhoz… Tisztességes küzdelemben, csak a saját képességeinkre támaszkodva győzni – ahogy a régiek tették -, ez már igen!

Azt majdnem mindenki tudja, hogy az első újkori olimpiát 1896-ban tartották, hála Coubertin báró áldozatos munkásságának. Azt már kevesebben, hogy az első ókori olimpiát – időszámitásunk előtt, 776-ban rendezték meg, Olümpiában. Hogy pontosan kinek köszönhetjük a hajdani játékok ötletét, az erősen több esélyes.

A három legvalószínűbb befutó közül vegyük elsőnek – már csak a rangja miatt is - az istenek királyát, Zeuszt. Állítólag épp Olümpiában verekedett meg jó fiúhoz méltón atyjával, az Kronosszal. A sportszerű viadal eredménye mindenki előtt ismeretes, Zeusz lett a király, az öregről meg azóta valahogy keveset hallani.

Egy másik sztori szerint Héraklész az olimpiai játékok ötletgazdája, aki egyik próbatétele – Augiász istállójának kitakarítása – után bosszúból elfoglalta Éliszt, aztán, ahogyan jó szokás volt ekkoriban, gondosan kirabolta és a zsákmányából alapította meg Olümpiában a versenyeket.

A harmadik verzió szerint bizonyos Pelopsz nevű úriember volt az alapító. Az említett úriember - akiről, úgy tudom, azt a kisebb földdarabot a Peloponnézoszi félszigetet nevezték el - maga is versenyzett, igaz a legkevésbé sem amatőr módon.

A verseny, melyen indult, ugyan nem pénzdíjas volt, azért mégsem egészen önzetlenül, csak a dicsőség kedvéért állt rajthoz. A díj ugyanis Oinomaosznak, Elisz királya világszép leányának,  Hippodameiának a keze volt. Nem rossz tét, ha azt vesszük. Persze azért az is hozzá kell tennem, hogy ebben a versenyszámban, lóhajtás harci szekéren, nem osztogattak ezüstérmet. A vesztes vőlegény-jelöltet ugyanis az ellenfél, a leendő após ugyanis helyben megölte. Tette ezt mindazért, mert hitt a jóslatokban, jóslásban. Ami elég szomorú, ha meggondoljuk, hogy az európai kultúra bölcsőjében a hajdani Hellászban királykodott. De ne forszírozzuk most olyan nagyon a sokáig példának tartott görög kultúrvilágot, kanyarodjunk vissza a versenyhez és - stílszerűen - csapjuk a lovak közé.

Az ominózus futam előtt, Oinomaosz király, ha jól emlékszem, már tizenhárom alkalommal diadalmaskodott. Neki - úgy tűnik - a tizennégyes hozta meg a szerencsétlenséget. No meg egy kis rafinéria. A versenyek menete eddig ugyanis nagyjából megegyezett. Mürtilosz, a király kocsisa a rajtnál maguk elé engedte az ellenfelet, aztán belehúzott és ráhajtott a másik kocsira. Amikor elég közel értek, a király diszkréten belevágta a dárdáját az ellenbe, Mürtilosz pedig előírásszerűen áthajtott a felbucskázó konkurensen. Ez szépen működött is, mint említettem már, de ezúttal Pelopsz szállt nyeregbe, azaz ült kocsira és őt nem ejtették a fejére, ezért aztán nem szándékozott fejre esni. Ezért megkártyázta a dolgot. A megbundázott verseny tétje ugyebár Hippomedeia lévén, ezért beígérte a kocsisnak, hogy az ő sikere esetén, Mürtilosz is részesülhet a királylány kegyeiből. Igaz derék egy vőlegény…

Felteszem a Hippomedeia nem tartozhatott a csúf boszorkányok közé. A kocsis ráállt az alkura. Kiszedte Oinomaosz kocsijából a kerékszeget, és viaszt tett a helyébe. Vágta közben a kocsi – micsoda meglepetés! - szétesett, és a megbokrosodott lovak halálra taposták a dörzsölt királyt. Nyert Pelopsz a tisztesség és az olimpiai eszme nevében.

Hogy Mürtilosz eletyepetyézhetett-e a királylánnyal arról semmit sem tudok. De néhány évezreddel és századdal később újra 1896-ban fellobbant az olimpiai láng, amit annak idején Pelopsz gyújtatott meg először, a házassága előtti versengés emlékezetére. No, meg az apósáéra.

Kép: Ancient Chariot (after a lithograph by Carle Vernet) - Théodore Géricault (1791-1824)