London… London… ízlelgetem a szót. Néha belenézek a szótárba, de a kiejtéssel már nem boldogulok, remélem nem lesz szükség a nyelv használatára, hiszen Anita lányom mindig mellettem lesz, mint egy köldökzsinór, össze leszünk kötve, mint annak idején, születése előtt.

Sohasem szerettem, ha valakire rá voltam utalva, de most ez a helyzet kimondottam örömmel tölt el.

Nem sok időt tölthettem el vele úgy, hogy csak mi ketten. Annak idején ott volt a család többi tagja is, a munkahely, a háztartás, de nem mentegetőzni akarok. Most nagyon, de nagyon hiányzik, hogy végre igazán kibeszéljük magunkat.

Az útitáska ott állt a nappaliban a szekrény előtt. Ha valamit le akartam venni a polcról, mindig arrébb kellett tennem. Máskor csak lábbal löktem volna odébb, úgy igazán mérgesen, de most finoman tessékeltem félre. Misztikus csoda volt ez a táska. Ha valahányszor ránéztem a számítógép mögül, mindig melegség töltött el.

Igen, végre nagy útra indulhatok.

Az országon belüli túrák, kisebb kirándulások is felborzolták  kíváncsiságom,  megtudni, megismerni vágyásom.

Itt volt nem rég a Tőserdőn tett kirándulásunk, táborunk az erdei iskolában. Már több alkalommal jártam ott, de ez az utóbbi egészen más volt. Egy utazás attól is függ, hogy kivel, kikkel utazol együtt, kikkel töltöd el az idődet idegenben.

Bár most egyedül megyek, de ott Anita lányom vár, és csodás idő ígérkezik.

A Meteorológiai Intézet előrejelzéseit néztem elsősorban, mert Londonban szinte mindig esik az eső.

Aztán ha újságot lapozok, mindent elolvasok, ami az angolokkal kapcsolatos. Régi korokról, a mai városi közlekedésről, szokásokról, étkekről.

Kíváncsi vagyok, hogy az úgynevezett ANGOL TEÁZÁSI SZOKÁSOK tényleg olyanok-e, mint amikről hallottam.

Milyen jellegzetes konyhája van, és valóban olyan lenyűgözőek az emeletes piros buszok. És a várak, kastélyok tényleg olyan félelmetesek.

Egy vicc jut erről eszembe: az egyik kastély eladó, s egy igen gazdag család szeretné megvenni. Amikor az eladó bemutatja nekik a hatalmas kertet, ami hozzá tartozik, a vevő megkérdezi: és mondja, itt nincsenek szellemek? Mire az eladó: én már 400 éve itt élek, de még eggyel sem találkoztam.

Valóban a repkénnyel befuttatott ódon kastélyokban van valami félelmetes, ugyanakkor izgató is.

Milyen gyorsan folyik a Temze? Valóban szürke? Milyen széles? Mint a Duna, vagy a Tisza?

Az angolok mennyire nyugodtak, hidegvérűek, olyanok-e, mint ahogy jellemzik őket? Milyen a hangulata egy TEAHÁZNAK?

A Viktória pályaudvarra befutó szerelvények mennyire hasonlítanak az itthoni vonatokhoz, és mennyiben mások? Le tudom-e küzdeni a Metró-fóbiám. Hogyan fogom elviselni egy nyolcmilliós város nyüzsgését, mikor még Budapest tömege is irritál?

Sok kérdés, és megoldásra váró feladat előtt állok. Vannak, akik megkérdezik, nem félsz majd a repülőn? Megnyugtatom őket, minden rendben lesz, mert még egy gép sem maradt fenn. Valahogy mindegyik leér.

Ám a kérdések után azért belém szorul egy kis félsz, de ez csak az az egészséges izgalom, mely minden utazás előtt körbeleng… különben meg már ültem repülőn…