Már csak két nap van az indulásig. Mint a kisgyerek, úgy számolom, mennyit kell még aludni?

Elérkezik az indulás napja. Hét óra húszra ígérte a Transzfer-repülőtéri járat, hogy értem jön.

Előtte este még egy leltárt készítek, minden bepakolva, ruhám kikészítve, kávé lefőzve, így reggel hatig alhatok. Ám már három órakor fenn vagyok, és nem tudok visszaaludni.

Fél hétkor már készen állok. Kisétálok a kapuig, kizárom.

Visszamegyek a házba. Megiszok még egy utolsó kávét indulás előtt. Felveszem a kabátom, és csak ülök a nappaliban, mintha búcsúznék. Eddig eszembe sem jutott, hogy ekkora utazásból visszatérek-e?

Már csak tíz percem van. Percenként nézem, de nem akar telni az idő.

Aztán hét óra tizenkilenc perckor megáll a Transzfer a ház előtt.

A sofőr kedves, bepakolja csomagjaimat és elindulunk. Még két utast kell felvennünk a városban.

Nyolc órakor elhagyjuk Szegedet. Az autópályán simán haladunk, beszélgetünk. Először repülök nagy géppel, az utastársak ellátnak jó tanácsokkal.

A kettes terminál bejáratánál állunk meg. A sofőr kiveszi a bőröndöket, udvariasan elköszön azzal, hogy a visszaútra is vár, előtte telefonszámot ad.

Az egyik utastársam szintén Londonba repül, de nem a Luton, hanem a Gattwich repülőtérre megy. Bekísér, majd elmondja, merre kell mennem, mit kell tennem.

Belépve a repülőtér csarnokába már eluralkodott rajtam a kis félelem. Csak nézem a pörgő táblákon a feliratokat. Majd eddigi segítő utastársam megmutatja, melyik sorba álljak, és elköszönünk.

Feladom a csomagom, és élvezem, hogy csak egy kis kézitáskával megyek tovább.

Figyelem az embereket. Szinte mindenki siet. Egymás után indulnak, szinte öt perc sem telik el két gép felszállása között.

Egy szalagot húznak ki a várakozótérben és mindenkit mögé terelnek. Egy török kinézetű embert rendőrök vezetnek el előttünk, mögötte hatalmas targonca árut tolnak.

Mit követhetett el. Árucsempészet, vagy valami más, tanakodom. Aztán lebontják a szalagot. Újra mindenki sétálhat minden fele. Leülök egy padra úgy, hogy lássam a pörgő táblát. Még mindig negyven percet kell várnom.

Figyelem, mik történnek körülöttem. Egy légi kísérő kisasszony jön felém, megkérdi hova szeretnék utazni, majd elkéri a beszállójegyet, s közli, hogy rossz helyen várakozok, átkísér egy távolabbi helyre, ahol már látom kiírva, mindössze öt perc a várakozási idő. Aztán nyílik a kapu, a tömeg megindul. Két irányba is, ugyanarról a helyről indul Moszkvába is a gép. Még jobban figyelek, nehogy véletlenül abba a sorba álljak be, amelyik oda indul. De nincs ok aggódásra, mert mindenkit arra irányítanak, amerre a jegye szól.

Pár perc múlva kellemes meglepetés ér, egy kedves ismerősöm áll mögöttem a sorban, szintén azzal a géppel utazik. Nagyon megörülök, van gondviselés, van segítségem. Most már nem aggódom. A repülőtéren pedig vár Anita lányom.