Nem a klasszikus Petőfi vers jutott eszembe,  hanem a húsvéti ünnepre kibontakozó természet csodája.

Anyám meséjét ezen a szép tavaszi ünnepi napon tapasztaltam meg a valóságban.

Kora tavasz volt. Ez az év nem kényeztetett el bennünket időjárási finomságokkal. A húsz fokos december után, márciusra megérkezett a tizenöt fok mínusz is. Ám a tyúkudvar lakóit ez nem zavarja. Anyám fekete tollú tyúkja egyre csak kotyog, mint amikor kotlani készül.

- Hova akarsz még elülni? Ilyen hidegben korai lenne csibék kelése. Nekem meg nadrágot kellene varrnom valamennyi apróságnak - elegyedett beszédbe anyám az ő, na nem egyetlen jószágával. Hiszen a baromfiudvarban még másik negyven tyúk kapirgált.

Ám a természet, ha beindul, akkor az hajtja a készülőt a maga útján. Nincs ami, s aki megállíthatja.

Kedvenc fekete tyúkja továbbra is kotyogott, evett ivott, eltűnt. Így ment ez napokon keresztül, mikor, mint jó gazdasszony, csak megnézi már, merre kóborol ez a drága kapirgáló kis szolgája. Evés, ívás után szemmel kísérte udvaron belüli sétáját.

Fekete kodácsolónk a garázs felé vette útját. Már régóta nem autó alussza benne téli álmát, jobb híján a jószágok takarmányát tartják itt, szénát, szalmát.

A feketeség felrepül a garázsajtóra, a másik oldalon pedig lent landol. Az apró bálák között bújik meg.

Másnap, amikor megint reggelizik a drága „kismamánk”, anyám csak-csak meglesi, hová járogat. Uram-fia, egy csodálatos fészek tűnik elő bálaszalmából kialakítva, benne tizenhat darab egyforma tojás.

No, egy ideig békén is hagyja feketénket, ám egy kis idő múlva, mintha ráérezne, csak megnézi már, mi is történik a portán. Éppen akkor kezdtek kelni a csibék. Másnapra kettő gyönyörű sárga és kilenc éjfekete kis csipogó dugta ki fejét a mama tollai közül. Ránézni erre a cudar világra, ahol húsvét előtt nem sokkal még havat, jeget produkál a tél.

Hogy ne kelljen nadrágot varrni a kis aranycsipogóknak, bevitte kotlóstól, fészkestől őket a kisházba, ahol egyenletes melegben várják a tavaszt.