A 20. századi sajtótörténet egyik legnagyobb baklövését követte el 1968-ban a brazil "Estado de Sao Paulo" mikor öles betűkkel a címlapján hirdette ország-világnak, hogy több évtizedes kutatás után végre megtalálták dr. Josef Mengelét, a hírhedt náci orvost.

Egy Erdstein nevű, német származású, talán nem egészen kifogástalan úriember kereste meg a lapot azzal, hogy rálelt a világszerte körözött auschwitzi rémet. Santa Catarina állam őserdeiben, egy eldugott völgyben él Alexander Lenard néven. A remek fantáziájú és tán a szélhámolási hajlamtól sem mentes érdemes úriember a vakációját töltötte a közelben, mikor helyi pletykákból arról értesült, hogy a Donna Emma völgyben egy gazdag német öregúr éldegél magányosan.

Abban az időben – nem volt olyan messze még a II világháború – még javában tartott világszerte a volt nácik felkutatása. Különösen Dél-Amerika volt „gyanús”. Köztudott volt, hogy a háború után sok kisebb-nagyobb háborús bűnös menekült dél-amerikai országokba, diktatúrákba, vagy nem is annyira diktatúrákba, ahol nem kérdeztek túl sokat a letelepedni vágyó, pénzesebb bevándorlóktól.

Erdstein semmiképpen sem olvashatott Lázár Ervin kedves mesehőséről, Aromóról, a fékezhetetlen agyvelejű nyúlról, de neki magának se volt kevésbé szegényes az agyműködése…  

Megvan Martin Bormann! A tán legkeresettebb náci bűnös kézre kerítőjének egy vagon német márka és persze nem mellesleg a világhír járt volna jutalmul. Aztán megtudta: a dzsungel mélyén élő titokzatos öregúr orvos, aki nagyon szereti a zenét. Ez nem lehet más, mint Mengele!

Elhatározta, maga jár utána az ügynek. A rejtélyes doktorral ugyan nem sikerült találkoznia. Annyit ugyan megtudott róla, hogy éppen külföldön tartózkodik, valami egyetemen ad elő! Annál nagyobb lesz a szenzáció!

A házvezetőnő viszont kéznél volt. A kedves hölgy ártatlanul mesélte érdeklődő fiatal honfitársának, hogy ő bizony Németországban élt a háború alatt, a Hermann Göring Művekben dolgozott.

Erdstein ezzel már végképp megvolt győzve a saját agymenéséről: nem csak Mengelét csípte meg, hanem a V-1 és V-2 rakéták egyik főtervezőjét is! És világgá röppentette a hírt…

Még Európában is ilyen címekkel jelentek meg a lapok: „Erdstein, a titkosügynök megtalálta Mengele búvóhelyét!” „A gonosztevő latin gyermekkönyvet írt.”

Az ügyből világbotrány lett. Alexander Lenardról kiderült, hogy tényleg nem ez az eredeti neve, valójában Lénárd Sándornak hívják. A Rejtő Jenő tollára illőn kalandos életű magyar írónak – és minden másnak még! - mindössze annyi köze az égre-földre keresett nácihoz, hogy ő is Bécsben tanult az orvosi karon, nagyjából egy időben Mengelével.  Ő is szereti zenét, a „latin gyermekkönyv”, pedig nem volt más, mint Milne Micimackója latinra fordítva. Hja, kérem, ha egy polihisztor mulatságot keres magának! Rögtön világhírű lesz, mert oly víg ötletei támadnak, hogy lefordítja Milne művét Tacitus nyelvére…

Mert Lénárd Sándor kétségkívül az utolsó nagy polihisztorok egyike volt. Az erdőmélyi birtokot például abból a pénzből vásárolta, amit egy televíziós vetélkedőn nyert… A brazil tévé Johann Sebastian Bachról szóló vetélkedőjében a csillagos égig jutott, ha már a vetélkedő címe A határ a csillagos ég volt. Már abból is látszik, mennyire bujkált, hogy az adás ideje alatt, esténként a fél ország tévé előtt ült és szurkolt neki…

A történetnek külön kurflit ad, hogy bár Lénárd mindig is magyarnak vallotta magát, zsidó származása miatt Bécsből, az Anschluss után volt kénytelen Olaszországba menekülni. Mussolini országában sem lehetett egyszerű az élete. De legalább megtanult olaszul is… Ez is belefért még abba a 13 nyelvbe, melyet – természetesen az anyanyelvén, a magyaron kívül – kiválóan beszélt.  Ahogy maga mesélte: "egyszer beteg voltam, hat hétig feküdnöm kellett, dühömben és unalmamban megtanultam norvégül". A háború alatt aktívan támogatta az olasz ellenállást és csak úgy mellesleg öt kötetnyi vers is megjelent tőle. Az egyik Amerigo Tot metszeteivel… Aztán megtanult rajzolni, hogy a könyveit maga illusztrálhassa.

„Nagy leleplezője” legalább abban nem tévedett, hogy valóban sikerült egy doktort találnia az őserdőben.

"Sokáig ingadoztam a filozófia, a filológia és a természettudományok között. A beiratkozás bonyolult adminisztrációs eljárás volt. Volt egy ismerősöm az orvosi kar dékáni hivatalában, aki az ilyesmit gyorsan el tudta intézni. Így választottam az orvostudományt, azzal a szándékkal, hogy a többi tárgyat majd a könyvtárakban fogom tanulmányozni." – írta Lénárd Sándor tanulmányai kezdetéről.

Őserdei életéről, Die Kuh auf den Bast címmel írt könyvet németül, melyet aztán maga fordított magyarra, hogy itthon is megjelenhessen Völgy a világ végén címmel. Azaz, nem is fordította, inkább újra írta. Ez több más nyelvvel is előfordult, egyik „fordítása” sem fedi teljesen a többit.

Ne feledjük: életéből mindössze nyolc esztendőt, a gyermekéveit töltötte itthon és érdekes módon, nem felejtett el magyarul, mint annyi más „híresség”, aki néhány hónapos külföldi tartózkodás után már töri a nyelvet.

A Völgy a világ végén első kiadásának borítóján Alexander Lenardként szerepelt a neve. E sorok írója, mikor ifjonckorában olvasta a művet, még nem tudott semmit Lénárd Sándorról, ezért aztán folyton csodálkozott, hogy tudhat annyit az a dél-amerikai hapsi Magyarországról, hogy lehet ennyire magyar a szóhasználat, a gondolkodásmód. Örök fájdalma volt, hogy itthon eleinte nem azt a nevet írták a borítókra, amely hajdan az iskolai füzetén szerepelt: Lénárd Sándor.

Karinthy Ferenc így írt róla:

„Lénárd ahhoz a szakbarbárosult korunkban már-már kihaló állatfajtához tartozott, melyet polihisztornak, egyetemes tudásúnak neveztek… Én köznapibban csak úgy mondanám: humanista. Mégpedig e meghatározás kettős vonatkozásában, tehát a klasszikus kultúra, hagyományok őrzője, a humaniórák, azaz a nyelvek, filozófia, történelem és hasonló diszciplínák kedvelője, ápolója, művészetek gyakorlója, s annyiban is, hogy felvilágosult, emberbarát, türelmes, figyelmes, megértő, mások gondjait átérző, segítőkész, nyitott és befogadó. Ennek megfelelően bámulatosan sokoldalú, orvosi hivatása, praxisa mellett kitűnően zongorázott, még orgonázni is eljárt a szomszédos templomokba, profi szinten otthonos a zeneelméletben, azonkívül tíz-tizenkét nyelven beszélt, olvasott, írt és fordított oda-vissza, könyveit saját tusrajzaival illusztrálta… Eszményképe, gyanítom, Albert Schweitzer lehetett, az orvoslástól az orgonálásig.”

Lénárd Sándor német, latin, magyar, olasz és angol nyelven publikáló magyar orvos, művelődéstörténész, költő, író, műfordító, klasszika-filológus 1910. március 9-én született Budapesten és a brazíliai Dona Emmában hunyt el 1972. április 13-án. Hosszú út volt… De minden percét kihasználta.

Források: Wikipédia; Jakab-Köves Gyopárka - Egy nap a láthatatlanban; Zsürger László - A Mengele-botrány; Miklós Gábor - A magyar, akit Mengelének hittek; Szerb Antalné - Lénárd A. Sándorról; Siklós Péter - Budapesttől a világ végi völgyig; litera.hu;

 Kép: Mek.oszk.hu