Erről a témáról csak felsőfokban - mit felső!? - legfelsőfokban tudok szólni. Ha én lennék Homérosz, hőseposzt írnék a grundokról. Hej, ha legalább Molnár Ferenc lennék, aki a Pál utcai fiúkban megénekelte az „édes grundot”…

És ha már Molnár Ferenc, már ott is vagyunk a kezdeteknél. A nagyvárosban, de a kisebbekben is beépítetlen területek, parkok, vagy épp játszóterek nyerték el e dicső nevet. Bármi lehetett és lett is grund, ahol gyerekek, fiatalok éltek, játszottak.

Számunkra a grundot egy három utca határolta, kis zöld terület jelentette, a rajta álló három kockaházzal, a két mászókával, két paddal, homokozóval, meg a dühöngőnek becézett focipályával. Nem volt nem neve, mi neveztük el „Kicsi tér”-nek.

Körülbelül nyolc éves koromtól majd húsz éves koromig ott töltöttem szinte minden szabadidőmet. Kis srácként, játszottunk mindenfélét, a bújócskától az indiánosdiig és persze fociztunk. Akkor még csak délelőtt, vagy kora délután volt a miénk a pálya, késő délutánon, meg este a nagyobb fiúké. Aztán, amikor mi lettünk a nagyok már egész nap rúghattuk volna a bőrt, de akkor már nem volt olyan fontos. Odaengedtük a kicsiket is, okulva abból, hogy milyen gáz volt nekünk, mikor nem játszhattunk.

Emlékszem, midig „hatos” meccseket nyomtunk, az nyert, aki előbb talált be hatszor az ellenfél kapujába. Szándékosan nem írtam hálót. Mert az nem volt. Kis, csövekből hegesztett kapuk voltak ezek, az előttünk labdarúgó generációtól örököltük meg őket. Hivataloson senkié sem voltak, vagyis mindenkié voltak egyszerre. Érdekes módon sose próbálta megfújni, vagy hazavinni őket senki, pedig már akkor is feltalálták a fémátvevőhelyeket. (Csak összehasonlításként: a 2010-es években a környékbeli kutyasétáltató kapuját többször is lelopták. Holott a vasat nem is valami jó áron veszik át… De a tettes kaphatott érte pár flakon bort…)

A mi időnkben még nem volt flakonos bor. Mikor erőtől – és tesztoszterontól –duzzadó kamaszok lettünk, megittunk néha egy-egy sört. Vagy közösen egy üveg bort. De nem emlékszem arra, hogy közülünk berúgott volna valaki a téren. Arra ott voltak a házibulik, de erről majd máskor. Drogok? Legfeljebb olvastunk, vagy hallottunk róluk… Még azt a lükeséget se csináltuk, ami akkoriban kezdett terjedni: ilyen-olyan gyógyszerekre alkoholt ittak, aztán jól nekimehettek a falnak.

Persze, volt, aki dohányzott. És volt, aki nem. Ki meggyőződésből, ki azért, mert sportolt valamit. Muris, de ha így visszagondolok, a különféle sulikban, ahova jártunk, majdnem mindegyikünk jó tanulónak számított. És rossz fiúnak. Ez valahogy összefért akkoriban. Csak az általános iskola volt közös, az meg ott volt a sarkon, hogy el ne felejtsük, hol ismerkedtünk meg. Persze később máshonnan is jöttek haverok. Lányok nem. Ők nem jártak a térre, legfeljebb kutyát sétáltatni.

Felénk nem volt divat, hogy füttyögjünk utánuk, vagy beszóljunk nekik. Ha valaki ilyet csinál, azt kicikiztük. Egymás között még bunyó se nagyon fordult elő. nem mondom, egy-egy akadt, de ha komolyra fordult, szétszedtük a marhákat. Viszont az egyik srác néha lehozta a két pár bokszkesztyűjét és jókat öklöztünk, akár éjszakába nyúlón.

Nem mondom, hogy nem voltunk néha hangosak. De egész jól kijöttünk a lakókkal. Előfordult egyszer, hogy egy anyuka nekünk szólt, hogy holmi idegen srácok elvették a fia lasztiját – egész kis srác volt – és még neki se akarják visszaadni. Muris látvány volt, mikor a nagydarab vízilabdázó, hokis – részemről atlétika, futás - srácok odasétáltak a nyüzügékhez és kérték szépen labdát. Ritkán látni akkora menekülést…

Már említettem, lányok nemigen nem fordultak meg a téren. Tán akkoriban jobban féltették őket, vagy csak nem volt szokás, a bánat tudja már. „Csajozni” máshova jártunk, iskolai bulikra, koncertekre. És ha valakinek bejött, hát hanyagolta a teret, meg a haverokat kicsit.

Azt hiszem ez lett számunkra a grund, a geng vége. Ellopkodtak minket a lányok…

Kép: Kőszeg, MÁV Nevelőintézet.
Évszám: 1959
Fortepan 44163
Orig: Baráth Endre