A felkelő nap első sugarait rávetette az öreg rozsdás fémkeretes MEGÁLLÓRA. Üveg oldalait már rég elvesztette az idővel, bár a vandálok is segítettek ebben, tetejét néha mozgatta a szél, s hogy még él, már csak ebből tudta. Ha megszólalhatott volna, mindenki elcsodálkozna, hogy mi mindent tud…

Itt van mindjárt az első ismerőse a Galamb. Burukkolva köszön neki minden reggel, majd, mint szorgos takarítónő, elkezdi az elmúlt nap szemetének kiválogatását. Van, hogy morzsát talál, néha valami mást is, a lényeg, hogy ehető legyen. Néha megpiszkálja a szemetes mögé odapöccintett csikkeket is, felelőtlen emberek ezt is csak szétdobálják, nem gondolnak arra, mi van, ha egyszer kigyullad a Megálló? Kit érdekel!

Itt már nem talál semmit a galamb, köszön a Megállónak, és elrepül. Annál is inkább, mert jön az első járókelő, na, nem mintha félne tőle, de azért jobb eltűnni innen, különben is annyi, de annyi Megálló van, amit még körbe kell szedegetni. Reméli, biztosítva a mai betevő falatja.

A galamb elrepült, s jött a járókelő. Miután megnézte a menetrendet és az óráját, leült a Megálló nyikorgó kopott padjára. Elgondolkodott, de lehet, hogy el is bóbiskolt, nem tudni.

A Megálló csak nézte, nézte és szerette volna megszólítani, beszélgetni vele, de nem jött a szó. Különben is azért Megálló, hogy fogadja az utasokat, ne társalogjon velük. Beszélnek az utasok egymással, meg a hülye mobiltelefonjukkal.

Mi mindent hallott ő már életében. Szerelmi vallomásokat, telefonon nevelő anyukát, apukát. Gyerekek, felnőttek hazugságait, hogy merre is vannak…

A múltkor meg egy basáskodó fazon ordibált, biztosan a feleségével beszélt, nem valami finom stílusban, lehet, hogy rosszul sikerült éjszaka után volt…most meg őt bosszantja a kiabálásával. Még a Megálló falát is ütögette az öklével, ez fájt neki, de nem tudott visszaütni.

Nem szerette az erőszakos hangoskodókat.

A járókelő még mindig ült a padon, és türelmesen várt.

Egy idős nő piacra járó kosárral közeledett. Be volt öltözve, mintha Szibériába készülne, nem éppen a legújabb divatú ruhába, de hát a piacra nem mennek ünneplőbe. Elővette a bevásárló cédulát, és mormogott magában. Korán kell menni, mert akkor még szép friss árut kap, és nagyobb a választék is. Megnézte ő is a menetrendet és az óráját.

- Már rég itt kellene lenni a busznak – szólította meg az ott ülő járókelőt.

- Én is úgy gondolom – hagyta helyben amaz a feltételezést, majd hosszasan beszélgettek. 

- Minden olyan drága, nem is tudja, hogy mennyire kitolnak a kisnyugdíjasokkal, bezzeg „odafönt” nekik mindenre telik.

A másik utas helyben hagyta eme megállapításokat. Ő még aktívan dolgozott, s belegondolni sem mert, mi lesz, ha ő is nyugdíjas lesz. Nekik már nyugdíjuk sem lesz…

A Megálló csak hallgatta őket, és szeretett volna belefolyni a beszélgetésbe, vagy inkább tanácsot adni nekik, de nem volt „beszélőkéje”.

Még csak ők ketten beszélgettek, amikor egy apuka robbant be a Megállóba, óvodás gyerekével, akit éppen útközben nevelt volna:

- Látod, már elment a busz, nem akartál öltözni, most várhatjuk, míg jön a másik, miattad itt állhatunk, ki tudja meddig!

A gyerek szipogott, és nem is nézett apjára. A Megálló szerette volna megvigasztalni, megsimogatni, de ő csak egy kezetlen Megálló volt.

Aztán sorban jöttek emberek, gyerekek, akik iskolába készülődtek, mindenki a buszt várta, de az nem jött.

Egy fiatal pár ért oda, kéz a kézben sétálva, mintha nem sietnének sehova. Igaz is, van idejük még életük végéig. Nem is szóltak semmit, csak vad csókolózásba kezdtek.

Az előbbi piacra készülő asszonyság meg is jegyezte:

- Micsoda erkölcsök! Micsoda fiatalok!

Senki nem állt mellé, de nem is cáfolták. Tudomásul vették, hogy ma ilyen a világ. A fiataloknak mindent szabad. Ám a fiatalok vagy nem hallották, vagy figyelmen kívül hagyták az öregasszony megjegyzését. A fontos, hogy itt, és most JÓ NEKIK!

A Megállót most már elborította a reggeli napfény. Hunyorgott egyet, majd az éppen mellé érkező kukásautó felé tekintett. Egy számítógép maradvány volt az egyik munkás kezében.

- Nézd már, mit találtam!- mondta örömmel a másiknak.

- Hülye vagy, ha ezt fölteszed, ez nem a mi reszortunk.

- De mért ne tehetnénk be, oda előre, majd otthon szétbontom, és kiszedem belőle a rézdrótokat, most jó ára van a réznek…amaz ráhagyta, és továbbgurultak a hatalmas hangosan csörömpölő autóval.

Az utasok egyre jobban türelmetlenkedtek. Mindenki a másikat kérdezte, miért nem jön már a busz?!

Két iskolás gyerek kiborította iskolatáskája tartalmát, s megkezdődött a csere-bere. Egy utas sokáig nézte őket, majd közölte velük, az egész hóbelevancért ad egy ezrest. A gyerekek csodálkozva néztek rá.

- Mért kellenének a bácsinak ezek a kacatok?

- Mert a gyerekkoromat idézik – mondta, s előre tekintett, kémlelve, hogy jön-e már a busz. Sajnálta volna, ha éppen emiatt maradna el ez a fantasztikus üzlet.

A két gyerek összesusmotolt, s arra az elhatározásra jutottak, hogy odaadják, de csak KÉT ezresért. Néhány utas a fejét csóválta, de nem szóltak közbe.

- Meg van dumálva – mondta a „vevő”, s azzal egy reklámszatyrot vett elő, beleborították a gyermekkoridéző kacatokat. Elővette pénztárcáját, s két darab, ropogós ezrest nyomott a kölykök kezébe. Tudta, hogy arra ment ki az alkudozás, hogy mindkettőjüknek egyformán jusson. Mosolygott a bajusza alatt, biztos volt benne, hogy délutánra újabb lomokat, bazárnak valókat szereznek a lurkók. Magában pedig kuncogott, milyen jó üzleti érzékük van ezeknek a mai gyerekeknek.

Ekkor megszólalt egy lány mobiltelefonja, aki izgalmában a kihangosító gombot is megnyomta. Mindenki arra figyelt.

- Várj, kitalálom hol vagy? – mondta a fiú, s a lány kuncogott. - Most már tudom, most döcögött el melletted a négyes villamos…SZERETLEK!...ordította bele a reggeli szélbe, majd tovább csevegtek.

Ekkor egy kismama érkezett. Látszott, hogy nem jól van, helyet is szorítottak neki a Megálló kopott padján. Ő izzadt homlokát törölgette.

A piacra készülő megkérdezte tőle

- Hányadik hónapban van, kedvesem?

A nő nem tudott megszólalni, csak mutatta kezével, hogy a nyolcadikban. De csak úgy patakzott róla a víz, pedig még a nap sem melegített olyan nagyon. Aztán csak annyit kérdezett:

- Van valakinél telefon?

Az előző agresszív telefonáló készségesen odaugrott, s már tárcsázta is a mentők számát.

A Megálló értetlenül nézett a szirénázó mentő után, miközben egy kicsit elszégyellte magát, hogy így elítélte az előző telefonbeszélgetése alapján a férfit.

Az utasok egyre türelmetlenebbek lettek, mikor jön már végre a busz?!

Ekkor jött egy ember, aki nagy plakátot hozott, hogy ma hajnaltól ez a járat egy utcával arrébb indul…

- Ezt előbb is hozhatta volna! – mondta egy dühös férfi, aki emiatt valami nagyon fontos dologról maradt le. A többiek csak némán sarkon fordultak, s igyekeztek a megadott megálló felé, mielőtt elmegy előttük a járat….

Kép: Pécs, Uránváros, Körösi-Csoma utca.
Évszám: 1958
Fortepan 31224
Orig: Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ / VÁTI felvétele