„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” – mondá a jó öreg Csokonai Vitéz Mihály a méla Tempefőiről szóló befejezetlen darabjának alcímében. És igaza volt. Elvégre ő csak tudta. Ahogy Krúdy Gyula is megtapasztalhatta: mire jut az író Magyarhonban.

Tömören összefoglalva: semmire.

Pedig akármerről is nézzük, az a bizonyos Krúdy Gyula nevű úriember nem volt akárki. Műveit szép szorgalmasan kiadják ma is, olykor filmet is forgattak belőlük. Mi több, még az ártatlan és jobb sorsra érdemes tanulóifjúságot is vegzálják irományaival. Mintha azoknak nem lenne jobb dolguk, mint egy ilyen ásatag vén hapsi uncsi sztorijainak olvasásánál!

Csak, hogy rövidre fogjam a szót, az Író úr nemigen jutott egyről a kettőre. Megjelent ugyan egy szekérderék könyve, díjakat is kapott rendesen a hasonszőrű léhűtőktől, de annyi esze nem volt, hogy szatócsnak álljon. Az mégiscsak egy komoly pálya!  Akkor tán nem Óbudán végzi, a Templom utca 13. szám alatt, 360 pengő lakbérhátralékkal. Csak azért úszta meg a kilakoltatást, mert elég hamar letette a lantot, azaz elhunyt, 1933. május 12-én. Sötét szobában, mert a villanyát is kikapcsolták, hogy a lángelméje fényeskedhessen a sötétben – aki azt állítja, hogy a tartozásai miatt, az csak rosszmájú hazudozó.

Talán, ha a maga életét írja meg – persze nem holmi irodalmi magasságokban röpködve – kalandfilmnek, vagy vígjátéknak, tán nem sül fel ennyire a végére.

1878 október 21. volt a nap, mikor a kis Gyula meglátta a napvilágot.

Már eleve az is poén, hogy a papa, idősb Krúdy Gyula, a jómódú ügyvéd csak a tizedik gyerekük megszületése után szánta rá magát, hogy nőül vegye a családnál eredetileg cselédként dolgozó mamát, Csákányi Juliannát. És szerepelhetne még a filmben a bohém, hajdani 48-as honvéd nagypapa, meg az anyai ágról a csóró, de fantáziadús nagymama, aki saját állítása – vagy Krúdy meséje – szerint az ostromlott komáromi fokán táncolt kedvesével, a szabadságharc idején.

Még Nyíregyházán gimnazista, mikor sajtóirodát alapít diáktársaival és nincs még húsz éves, mikor az első novelláskötete megjelenik. Akkor valószínűleg azt hitte, övé a világ… Még inkább így lehetett a Szindbád-történetek hatalmas közönségsikere után…

1916-ban megkapja a Ferenc Jóskáról elnevezett díjat, ez biztosan nagy megtiszteltetés volt a Monarchia idején. A negyvennyolcas felmenőkkel bíró Krúdy mennyire szerette a királyt, az nem tudom, de a pénz biztosan jól jött neki. Hiszen Szindbádban többé-kevésbé magát írta meg, a jó ételekért, italokért és a szépkisasszonyokért lelkesedő önmagát. Gördültek a kövek és robogott a szekér, 1918-ban a Margit-szigetre költözött, egy kicsit jól élni.

Csak azt a fránya politikát ne találták volna fel! De ha már feltalálták, legalább jó messze űznék, nem olyan helyen, ahol emberek is vannak. Mert jött az őszirózsás forradalom és hősünk volt olyan óvatlan, hogy lelkesedjen. Például olyan, Isten és a természet ellen való dolgokért, mint a földosztás. Kellett neki riportot írnia ilyen rázós témáról! De meg is lett a böjtje. Egy kis hajsza ellene a sajtóban – gondolom a kutyaütő firkászok élvezték, hogy belerúghatnak egy igazi nagyságba…

Ezután – finoman fogalmazva – kiesett a pikszisből. Az addig ünnepelt író egyszerre sehová sem kellett, művei mintha elveszítették volna irodalmi értéküket.

Telt az idő és jöttek a betegségek. Szélütés, amiből felgyógyult ugyan, meg a többi, máj, gyomor, tüdő – van még valamilyen belső szerv? -, amelyek miatt vissza kellett fognia magát, változtatnia kellett addigi életmódján. Ez már csak azért sem ment túl nehezen, mert rohamos ütemben szegényedett el.

1930. január 18-án ugyan Baumgarten-díjat kapott, de addigra már rendesen el volt adósodva. Ekkortájt költözött ki a családjával Óbudára, az általa az örökkévalóságba emelt zegzugos kis utcák birodalmába.

A szegénységgel, gondokkal nemigen tudott mit kezdeni. Jött a régi gyógyszer, a pia. Ami azért acélosabb szervezeteket is kikezdett már, mint az övé volt. És ezen a téren sem kispályázott. De maradt még benne annyi szufla, hogy párbajra hívott ki egy katonatisztet, akik becsmérlő megjegyzéseket tett rá az óbudai éjszakában, mikor az utcán végezte a kisdolgát.

A derék hadfi alaposan mellé lőtt, pedig kardra álltak ki egymással. Az idősödő Író úr egy vágással megnyomorította.

Ekkoriban támogatta meg Rothermere lord – a brit sajtómágnás, aki a magyar óceánátrepülő Endresz Györgyöt is díjazta – egy kis pénzmaggal, de ez a romló egészségi állapotán semmit sem segített. Az anyagin is alig valamit.

1932-ben hitelezői csődeljárást kezdeményeztek ellene, így vagyontalansági esküt tett. Nem kellett hamisan esküdnie, de legalább kórházba került. Nem a vagyontalanság miatt, betegségeiből adódón. Azokból jutott neki elegendő…

A kórházból még hazatért Óbudára, de 1933 tavaszára állapota egyre rosszabbodott. Az adósságok meg csak nőttek. Már említettem, kilakoltatás várt rá. De jött 1933. május 12-én hajnala… Még csak ötvenöt éves volt…

Az akkori „hivatalos” Magyarország képviselői gondosan elmulasztották a megjelenést a temetésén. De mit is kerestek volna a pitiánerek egy óriás sírjánál.