A kert szélén a karalábék és céklák között élt egy napraforgó család. Mama mindig figyelte a kis napraforgót, míg papa, aki kissé magasabb volt, a környéket kémlelte, nem leselkedik-e valami veszély rájuk.

Egy reggel Napraforgó Niki felébredt, de nem látott semmit. Azt gondolta, biztosan megvakult. Mi lesz, ha nem látja többé a napot, a madarak színes tollát, a piros céklákat, a kékes karalábét. Sírni kezdett.

Mama hiába kérdezgette aggódva, hogy mi a baja, csak zokogott. Annyira potyogtak könnyei, hogy mellette egy kis tócsa kerekedett. Ezt észrevették a darazsak, és mind odaröpültek inni. Közben meghallották a kis napraforgó zokogását, és ők is kérdezgetni kezdték, mi a baj, de senkinek sem válaszolt. Pedig ekkorra már odacsődült a kert minden állata, szúnyogok, legyek, mezei pókok, zöld gyíkocskák. Még egy-két cickány is odamerészkedett. A fejük felett elröppenő madarak is lelassították szárnycsapásaikat de mivel nem válaszolt nekik sem, így továbbröppentek.

Papa megunta a sok sírást, és szigorúan kérdezte még egyszer utoljára, most már tényleg árulja el, mi a baj?

Napraforgó Niki lassan abbahagyta a sírást, és csak annyit mondott hüppögve:

- Papa, nem látok, ugye megvakultam?

Papa odahajolt egyetlen lánykájához, jobban szemügyre vette, és felnevetett:

- Dehogy vakultál meg! Még reggel van, ilyenkor nehezebb kinyitni a szemecskédet, és ráadásul a Napocska is belevilágít, pont a szemedbe. Meglátod, ha pár perc múlva arrébb oson, már ki tudod nyitni a szemecskédet.

Így is történt.

A Nap feljebb kúszott az égen, mert ez a világ rendje, és a mi Napraforgó Nikink kinyithatta végre szemecskéjét, és mindent látott. A színes leveleket, a madarak szép tollait, és a mellette lévő piros céklát és kékes karalábét, akik vele együtt örültek.

Képek: Kurunczi Mária; Pixnio.com