Biránban, 1926. augusztus 13-án született Fidel Alejandro Castro Ruz, 1965–2008 között Kuba első számú vezetője, elhunyt Havannában, 2016. november 25-én. Holtakról jót vagy semmit – tartja a régi mondás és ez, hogy stílusos legyek, antagonisztikus ellentétben áll, azzal, hogy egy kommunista diktátorról általában nehéz túl sok jót összehozni.

Castro sem kivétel, a politikáját és annak eredményét mindenki ismeri, aki hallott, olvasott Kubáról. A Commandante – ahogy hazájában „becézték” - a régi szép bolsevik hagyományok megtartásával, az ideológiai célok elérése érdekében hazavágta az országot annak rendje és módja szerint.

Kevesen emlékeznek rá, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, bár testvéri szocialista országnak számított, nem voltak a legfényesebbek a magyar-kubai kapcsolatok. Ugyanis a kubai vezetés 1956-ot forradalomnak tartotta. Raúl Roa, a kubai külügyminiszter egy, a magyar forradalomról szóló írásában „szovjet becstelenségről és pusztításról” beszél.

Ilyen, nem igazán kedvező előjelek után került sor Fidel Castro 1972-es magyarországi látogatására. Hazánkat megelőzően Bulgáriában és Romániában járt az európai szocialista országokban tett körútja során. A szlogen természetesen ezúttal is a megbonthatatlan barátság megerősítése volt, de rossz nyelvek már akkor is rebesgették, hogy a Commandante valójában kalapozó körúton van. A cukor világpiaci árának mélyrepülése alaposan megrengette a nem valami stabil lábakon álló kubai gazdaságot, jól jött, kellett egy kis „elvtársi segítség”.

Hogy a tárgyalások milyen eredménnyel zárultak, az mindenki számára világos lehet, hiszen Kuba nem sokkal később belépett a a szocialista országokat tömörítő KGST-be. Ezután már nálunk is lehetett kubai narancsot kapni, amit e sorok érdemtelen jegyzője kifejezetten kedvelt kölyök korában. De töredelmesen be kell vallanom, még Castróval is rokonszenveztem. Mint tízéves srác, nem voltam ott a tiszteletére kivezényelt tömegben, de ha ott lettem volna, biztos én is integetek.

Ez az úriember – ha szabad így neveznem egy igazi elvtársat – messze kilógott a szocialista tábor egy kaptafára szabott vezetőinek sorából. A szakálla, a szivarja, a folyton viselt olajzöld katonai szerelése abszolút megfelelt az akkori „lázadó” ifjúság divatjának, és mint ilyen, rögtön rokonszenvet is szült. Arról már nem is beszélve, hogy eleget hallottuk a suliban, hogy mekkora hős, alig néhányad magával rohamozta meg a Moncada laktanyát, satöbbi.

Arról persze nem tudtunk akkoriban – mi a bánatról tudtunk mi? -, hogy valójában mi folyt azelőtt és akkor Kubában. Igazából csak annyit tudtunk róla, hogy az az egyetlen déltengeri sziget, ahová magyar halandónak reális esélye van eljutni. A többi szigetről legfeljebb álmodozhattunk…

Az „elvtársak” nyilván többet tudtak róla, ezért is kerülgette a rezgőfrász az egész bandát. Mert ugye mégiscsak egy testvéri elvtárs, meg jóban kell lenni vele, de… A pali nem normális. Állítólag megesett, hogy felrúgva a protokollt, csak úgy begázolt egy búzatáblába, mikor a mezőgazdaság bemutatása volt műsoron, meg mindenáron helyet akart cserélni a sofőrrel, hogy maga vezethesse az őt szállító gépkocsit.

Bölcs vezetőnk, Kádár János adta meg az iránymutatást – akkoriban nem is igen volt más irány, mint amit ő mutatott – a kedvében kell járni, de nem kell túlzásba vinni. Azt tudták, hogy protokollal nehéz dolguk lesz, a Commandante latinos lazasággal, akár két-három napot is képes késni valahonnan, de arra semmiképp sem számíthattak, ami már az érkezésekor a reptéren bekövetkezett.

Castro simán otthagyta a tiszteletére kivonult fogadóbizottságot, széttolta a díszőrségbe felsorakozott katonákat és odament az üdvözlésére kijött kubaiak csoportjához beszélgetni kicsit. A katonákat persze később alaposan lehordták, hogy miért nem állták udvariasan, de határozottan az útját. Az persze egyik akkori potentátnak sem jutott eszébe, hogy ezt ő is megtehette volna…

És ebben a stílusban folytatódott tovább az egész elvtársi találkozó. Később kiderült, hogy Castro nagyon meg volt elégedve. A magyarokat, Magyarországot sokkal rokonszenvesebbnek találta, mint Ceausescu Romániáját, amire különösen kibukott, azzal, hogy ott állandóan hazudtak neki és folyton csőbe akarták húzni.

A Balatonért meg valósággal rajongott. Máig mesélnek állítólagos kalandjairól, hogy a Balatonnál, megunva a hivatalos „menetrendet”, egy kölcsönvett Pannónia motorral átszökött Balatonkenesére, hogy a szivarjának a nyoma még mai látszik a Zánka vízibusz egyik helyiségének szőnyegpadlóján, amit akkor égetett ki, mikor együtt hajókázott Kádár Jánossal.

A látogatás - az akkori idők szokása szerint – természetesen eredményes volt. A „testvéri, baráti” kapcsolat erősödött és meg is maradt – hol ilyen, hol olyan intenzitással - egészen a rendszerváltásig. Mert azt már nem vette be az öreg diktátor gyomra.

"Szocializmus vagy halál" - falfelirat Ó-Havanna szívében
Matias Garabedian from Montreal, Canada - Cuba 2012 (Wikipédia)

Forrás: Udvardi Péter: Fidel Castro 1972-es magyarországi látogatása; tudasbazis.sulinet.hu; Új Dunántúli Napló;
Nyitókép: Hajocsavar.hu