A minap fájós hátammal kerestem fel az orvosomat… Végigvizsgált, majd egy pontra mutatva csak annyit mondott: - Gerinc… - Igen, doktor úr, nekünk még van… Aztán egy újabb vizsgálatra adott beutalót, melyet körülbelül három hónap múlva meg is ejtettek. Visszavíve a leletem, az orvos ráncolt…

Szállingózik a hó. Ablakom alatt nagy a csönd. Hová lettek a tegnap reggeli verebek, akik akkora ricsajt csaptak, hogy akár egy halott is feltámadhatna a hangzavartól. A hóhullásnak nincs hangja, csak szemet gyönyörködtetően szép. Ilyenkor még nem gondolsz arra, hogy erős fizikai igénybevétel kell…

Még jóformán fel sem lépett a villamosra az ellenőr, máris kiabálta: Jegyeket, bérleteket kérem! Minden utas a táskájához, zsebéhez kapott, egyedül Vendel bácsi ült nyugodtan, és éppen egy ásványvizes palackolt próbált a szájához emelni, amikor odaért ellenőrünk. - Itt kérem, nem lehet sem…

- Nézd, esik a hó - mondta kis unokám a ház felé ballagva a kerti úton. - Láttál már „hót”? - kérdezte büszkén, mintha ezt az eseményt csak ő mutathatná meg nekem. - Ilyen szépet még nem láttam. - Akkor most nézd meg. És nézd meg a lábnyomom is. Mennyi hó van benne. - Igen, látom, de menjünk…

Valahol elindult valami. Aztán megállt. Megint elindult, és Te a sarkon vártál rám. Jó ez neked? Kérdeztem, de nem válaszoltál. Biztosan megint magányos vagy.  Ma megint várt rám. Láttam, hogy fázósan húzza össze a kabátját, majd szaladni kezdett. Most még nevetett is, örült a találkozásnak. Hogy…

Ki tudja már mióta élt az utcán. Összemosódott benne idő, s történelem. Ez a rendszer tudta csak igazán írni a történelmet. Ám ezen a reggelen furcsán kék volt az ég, és a nap is másképpen sütött, mint tegnap. Mintha valami áramütés érte volna. Nem tudta mire vélni, de érezte, hogy ma valami…

I. Lassan szállingózott a hó. Ádám éppen gyönyörködött benne, miközben a zöldre várt, hogy átmenjen a zebrán. Aztán elsötétült minden. Se kép, se hang. A kórházi ágyon ébredt fel. Minden fehér volt körülötte. Lassan rájött, ez nem a hópihék fehérsége. Az ápolónő nyitott be, akire kérdőn nézett.…

A költő, akiről senki sem tudja biztosan, hol nyugszik – tán, mert nem is nyughatott soha -, már megint csörögni hallotta a vekkerét. Ebből tudta: megint fennforgás van! Gondok az édes hazában! Nem először a praxisa alatt és biztosan nem utoljára. - A dolgok majd akkor mennek rendben, ha… -…

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyen túl volt az édesanyámnak egy naptára. Biztosan láttatok már ilyen naptárat, ahová minden napra be volt írva legalább egy, de inkább több név is. Na, az én édesanyámnak is ilyen naptára volt, azzal a különbséggel, hogy a…

A tenger minden látványát bevetette, hogy elcsábuljanak a fiatal szerelmesek. A Nap csillogott a vízen. A gondolás éppen háttal állt. Egy csók akár el is csattanhatna, nem látja senki sem, csak a halak a vízben, de ők némák maradnak. Már nem fiatalok. Csak fogták egymás kezét. Gyerekkori…