A minap kaptam egy szép feladatot. Reggel én viszem az unokám a bölcsibe. Örültem e neki, ám egy kicsit féltem is. Tél van. Rengeteg ruhát, csizmát stb-t kell a gyerekre adni, és mi lesz, ha hisztizik, ha eldobja magát és a fizikai erőm kevés lesz hozzá.

Nagyon boldog voltam, amikor nem így történt.

Drága kis unokámat szépen, viccesen felöltöztettem. Közben mese ment a tévében. Éppen a tűzoltós mese. Így a kabát ujjából kibújt a kis tűzoltóautó, és boldog volt, mert vele mehet a bölcsibe.

A csizma ráadása egy kis akadályba ütközött, mert többször cserélni kellett. A „nyomd a lábad” utasításra a gyerek erőlködni kezdett. Végül a csizma úgy maradt, ahogy.

Én is felvettem a kabát-sapka-sál című reggeli ritmust. Unokám nevetett, amikor nyakam köré tekertem a sálam: így csinál a kígyó, és sziszegtem hozzá. Mire ő is utánozott, közben nagyokat nevettünk.

Elindultunk.

Kizárom az ajtót, és kilépünk, majd azzal a mozdulattal becsapom. Ez főbenjáró bűn a panelban. Ettől kezdve a kulcs a zárban maradt, persze belülről.

Nem érdekes, gondolom, a lényeg, hogy időre a bölcsibe érjünk. Majd ráérek a záron gondolkodni.

Pillanatokon belül jön a troli, mintha csak miattunk sietett volna. Felszállunk, ülőhely is akad. Nézünk ki az ablakon. A gyerek örül a mellettünk elhaladó kukásautónak, a villamosnak, és mindennek, ami ezen hajnali órán történik a város útjain.

Óvatosságból elkérem tőle a tűzoltóautót, zsebembe teszem, nehogy a tömegben elvesszen, és sírjon a gyerek utána.

A troli kicsit rángat, de minket ez sem zavar, stabilan ülünk.

A végállomáshoz érünk. A vezető türelmesen vár, míg hónom alá csapva a gyereket, mint egy zsákot, leszállunk. Egy ideig így viszem a kicsit, közben a mondókát mormolva: gólya viszi a fiát, leejti a kis gólyát, ő is mondja velem, és megint nagyokat nevetünk. Átérünk az úton. Leteszem a havas kitaposott hó ösvényre. A gyerek furcsán rakja a lábait, egyiket előre, a másikat mellé. Akkor látom, fordítva van a lábán a csizma. Mondom neki, kacsaláb… erre ő is mondja, és „csámpázunk” tovább. Az én lábam fázik a csizmámba, de ez most nem érdekes.

- Hallod, hogy ropog a hó? - erre toporogni kezd. Tetszik neki, annak ellenére, hogy fordítva van a csizma a lábán. Fogom a kezét, el ne essen. A hó tényleg ropog, mínusz hat fok van. Pár lépést megyünk, majd ötven méterenként a hónom alá csapom a gyereket, hogy gyorsabban haladjunk.

A rövidebb utat választom, de nem volt jó ötlet, mert ezzel a bölcsi másik oldalára kerülünk.

A gyereket tesztelve: tudod-e hogy hol kell bemenni? - határozottan mutatja, hogy hol.

Bemegyünk, kellemes meleg és a gondozónők kedves szava fogad.

Akkor szembesülök, hogy tényleg fordítva adtam fel a pici lábára a csizmát.

Átöltözünk, beköszönünk, kezet mosunk, ahogy illik, a gondozónő átveszi a gyereket, és elindulok.

Merre is?

Közben a fiam, aki már kétszáz kilométerrel odébb van, felhív, hogy minden rendben van-e.

Igen, persze, hogyne… csak…

Csak? Kizártam magam a lakásból.

Ajánlja, menjek el a kulcsért a menyem munkahelyére, és ha szerencsém van, és nincs elfordulva a kulcs a zárban, akkor vissza tudok menni a lakásba.

Visszafelé már sokat kell várni a buszra, a lábam fázik. Most jut eszembe se nem kávéztam, se nem reggeliztem. De ez a fránya zár minden gondolatom eltereli.

Felérek a nyolcadikra, próbálkozom a kulccsal, semmi. Ezek szerint, mint fiam mondta, el van fordulva.

Nos, mit is csináljak. Becsöngetek az egyik szomszédban, hátha van férfiember, aki segíteni tud. Egy fiatal hölgy nyit ajtót, de sajnos nem tud segíteni. Egy ezermester pasi jól jönne ebben a pillanatban, de az ritka jószág errefele.

Gyorsan felhívom a barátnőmet, bocsi, ma délelőtt a kávés „szeánszunk” elmarad ezen okból kifolyólag, mire ő ad egy telefonszámot, egy kedves ismerőse lakatos…

Felhívom, azt mondja, húsz perc múlva itt van, nem érek rá a liftet várni. Gyalog rohanok le a bejárati ajtón beengedni.

Felmegyünk. Alig telik bele tíz perc, igaz a cin-es rész összegyűrődött, ami 1500 ft - Nem számít-, mondom, mire végre bejutunk a lakásba. A kulcsok működnek, ő le a kocsihoz, új cin-t hoz…

- Mibe kerül ez?- kérdem, s megjegyzem, ne számoljon sokat, mert csak holnap kapok nyugdíjat.

- Hatezerötszáz - alsóhangon mondja.

- Rendben-, hagyom rá, a lényeg, hogy a lakásba bejutottam. Elmegy, s én nekiesek a kávénak, majd a másik barátnőmet hívom fel, akihez ebédre voltam hivatalos. Időben ott leszek, lévén már tizenegy óra. Viszem a kulcsokat vissza a menyemnek, akinek javaslom, csináltassák meg a zárat kilincsesre, és elköszönök.

Időben érek a barátnőmhöz, akivel közlöm, nagyon éhes vagyok, ma még nem ettem. Mire nevetve mondja: el is hiszem… azt gondolja, viccelek…

Erre elmesélem a mai nap történetét… ezen is jót nevetünk…

Duplán finom az ebéd… és csodálatos napunk van…

Egy nagyi mindent megold.

Kép: Fortepan 114093
Évszám: 1959
Orig: Bauer Sándor