Félve léptem be az új munkahelyemre. Mindenki rám nézett. Zavartam köszöntem, mire ők:

- Te vagy a…

- Igen én vagyok -, mondtam a nevem kissé felbátorodva. Ekkor egy srác odajött, kézen fogott, és magával vonszolt:

- Megmutatom neked a birodalmunkat.

 A többiek nevetve mondták:

- Vigyed-, majd felém fordulva, mintegy jó tanácsként:

- Vigyázz vele, mert nagy nőcsábász!

Újdonsült nőcsábász kollégám minden zegzugot megmutatott, miközben mindenkiről pletykált egy keveset, amit hittem is meg nem is, majd én megtapasztalom ki kicsoda- gondoltam.

- Itt ne mondj senkinek semmit, mert szétcsámcsognak, ők már csak ilyenek, de meglátod, jól fogod érezni magad köztünk.

- Van barátod? - szegezte nekem nyíltan a felbátorító vagy éppen eltántorító kíváncsi kérdést.

- Nincs - mondtam, mire ő:

- Itt majd lesz, akár férjhez is mehetsz.

Ezen már én is csak nevettem. Hiszen ahogy elsőre láttam, ő az egyetlen férfi a csapatban. Gondolom, a lányok körberajongják, ő meg élvezi ezt a háremhelyzetet.

- Biztosan nem - tiltakoztam-, mert nekem az az elvem, nem teremtünk munkahelyi kapcsolatot. Magyarul: házinyúlra nem lövünk!

- És ha mégis?

- Nincs mégis, mert ha vége a kapcsolatnak, vagy kerülgetni kell egymást, vagy új munkahelyet kell keresni.

- Persze, igazad van-, mondta határozottan, de a válaszból kiéreztem csalódását.

Mentek a napok, hetek, hónapok, s már-már évek is. Kemény, de eredményes munkát végeztünk. Egyszóval jó csapat voltunk. Néha kisebb összezördülések árán, de letettük az asztalra, amit le kellett tennünk.

A céges rendezvényekre is sikerült aktívan bekapcsolódnom. Már abban az időben is írogattam, segítettem a műsorok összeállításában, megtettek kultúrosnak.

Írtam a szocialista ünnepek forgatókönyveit, szavalókórust szerveztem, amelynek Gábor is tagja lett. Jó hangja volt a versek elmondásához és egyfajta szép stílusa is.

Amikor már lement a műsor, lapozgatta a naptárat, újabb ürügyet keresve egy újabb rendezvényre.

Mindketten élveztük ezt a helyzetet.

Minden ürügyet kitalált, hogy találkozhassunk, de már nem fogta a kezem. Vagy nem merte, vagy tényleg betartotta a munkahelyi szabályokat.

Valami vibrálást kezdtem érezni iránta, de elhessegettem még a gondolatot is - házinyúlra nem lövünk!

Így csak annyi lehetőségem maradt a hosszabb együttlétre, hogy a próbákon többször mondattam el vele a szöveget, a verset, vagy akár csak ürügyet találtam arra, hogy beüljünk valahová külön megbeszélni a műsor menetét. A munkahelyen is többször megkérdeztem, ha valamit nem értettem, még akkor is, ha már a fejemben kész volt az anyag.

Akartam, hogy mellettem legyen, hogy halljam a hangját, nem csak versmondás közben.

Úgy éreztem, ezt a külön megbeszéléseket ő sem tiltotta magának. Szinte már sülve-főve együtt voltunk.

A szöveget tanulva sikerült többször elmondatni vele a „szeretlek” szót is, amit olyan átéléssel mondott, mintha valóban szerelmes lenne. Élveztem ezt a helyzetet, máskor meg annyira fájtak belül ezek a mondatok, de tartottam magam a „házinyúlranemlövünk” teóriához.

Néha a kolléganők vicceltek is velünk, persze külön-külön. miért nem borultok már össze, látszik, hogy mennyire egymásra vagytok hangolva. Ilyenkor szégyenlősen nevettem: Á, semmi nincs köztünk… míg ő is ugyanezt mondta nekik.

Egy nap aztán a sors pontot tett erre az egész szép, néma románcra, megszűnt a cég.

Ki-ki ment a maga útján. Néha még egy-egy telefon, egy-egy kávé, felidézve a céges éveket, aztán hosszú ideig nem találkoztunk.

Megnősült, én is férjhez mentem, gyerekek, unokák… s végül nekem az özvegység jutott osztályrészül.

Pár napja találkoztunk egy csendes hegyi faluban. Csak úgy összefutottunk. Hatalmas ölelés, könny szökött a szemembe, s láttam ő is ugyanígy küszködik. És másnapra randevút beszéltünk meg egy kis kávézó teraszára.

Délelőtt kilenc óra. A nap csodálatosan süt, felhő sincs az égen. Sárgarózsával érkezett. Még emlékezett rá, hogy ez a kedvencem.

A „meséljmivanveledazóta”gyors kérdésre egymás szavába vágva mondtuk el az elmúlt évek eseményeit.

Sikerült aránylag gyorsan kilépnie rosszul sikerült házasságából. És azóta tele van az élete Varga-betűkkel. Már csak egy kis nyugalmat szeretne.

Miközben bevallotta, azokban az években őrült szerelmes volt belém, de visszatartotta a megállapodásunk: házi nyúlra nem lövünk! Ekkor már én is elmeséltem, hogy én is ugyanezt éreztem, s hogy azok a próbák nem véletlenül sikerültek olyan hosszúra. Ő is így gondolta akkor, de nem mert lépni.

Ez a találkozás nagyon felkavart. Azt hiszem ő is így érezheti…

Most döbbentünk rá, mit veszítettünk Hány boldog évet élhettünk volna!

Most már késő újra kezdeni mindent.

Megöregedtünk.

Az élet egy szeszélyes forgatókönyvet írt nekünk… 

Kép: 1954. Balatonalmádi hajókikötő. / Adományozó: Fortepan / Fortepan 7935