Ritkán adatik meg a szerény képességű és méltatlan krónikásnak, hogy szem- és fültanúja legyen történelmi eseményeknek, hogy első kézből, azon melegében, értesüljön a nagy, „történelmi” fordulatokról. A XX. századi technikának, a telekommunikációnak hála, azért előfordult ilyesmi.

Elmesélem.

Mert ez már történelem és nem politika.

Így kezdődik a mese:

Úgy vélem, tudom, melyik volt az a nap, mikor a később rendszerváltásnak nevezett folyamat elbukott. Pedig valójában még el sem kezdődött…

1988. szeptember harmadikán Lakitelken 400 alapító részvételével párttá alakult a Magyar Demokrata Fórum. Ennek bárki utána nézhet.

Erről – akkor már – beszámolt, mert beszámolhatott,  a Magyar Televízió Híradója is. Sokan ezt a tényt, hogy alakult – alakulhatott - egy új párt Magyarországon – amely deklaráltan nem kommunista -, a rendszerváltás kezdeteként és „Happy Hawaii” kitöréseként értelmezik. Holott itt bukott meg az egész…

Szerintem.

Egy-két nappal a párttá alakulás előtt, ugyanabban a megszokott – és azokban az időkben mind érdekesebbé váló - Esti Híradóban, a párt egyik későbbi jeles személyisége ábrándos szemekkel belenézett a kamerába és a riporter kérdésére, miszerint:

„Párttá alakul a Magyar Demokrata Fórum?”.

Így válaszolt:

„Nem, a Magyar Demokrata Fórum nem alakul párttá, megmarad független politikai fórumnak.”

Szépen, szabatosan, ahogy egy tanult emberhez illik.

Még az olyan tájékozatlan és agyilag fejletlen személyiség – amilyen vagyok – számára is világosan és érthetően.

Aztán a Híradó jól bemondta: 1988. szeptember harmadikán Lakitelken párttá alakult a Magyar Demokrata Fórum.

Kevesen vették csak észre és tudomásul, hogy micsoda történelmi pillanat volt ez: a rendszerváltás megbukott.

Az esetből rögvest adódott néhány következtetés. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a számomra. A véleményemet írom le.

Első variáció: az úr tudta, hogy párttá fognak alakulni, de simán belehazudott a kamerába. Ciki.

Második variáció: az úr igazat mondott, nem tudta, hogy párttá fognak alakulni. A párt egyik jelese úgy nyilatkozott a dolgok állásáról, hogy lövése sem volt merre áll a zászló. Ciki.

Következtetés: megette az egészet a fene.

Mármint a rendszerváltást.

Mert az előző rezsim is úgy működött, hogy komplett marhaságokat közöltek az emberekkel, csak úgy, bele a pacekba. És sosem lehetett tudni, hogy a nyilatkozó hiszi-e, amint mond, esetleg mondja, mert muszáj mondania. És nagyon jól tudja, hogy amit beszél, annak annyi köze van a valósághoz, mint homoki viperának – ami egy kígyó -, a homoki fehérhez. Ami egy borfajta.

És mindenki ünnepelte a rendszernek az ő megváltozását.

És lőn a szabad választás.

Amelyre e sorok csekély tehetségű írója is elfáradt választani, életében először és vélhetően utoljára. Attól persze óvakodott, hogy arra párta szavazzon, amelyről a fenti kis történetet mesélte. Másra szavazott. Mindegy melyikre, csak a kommunisták húzzanak a bánatba.

De nem választott jól. Arról a pártról is sec-perc alatt kiderült, hogy… Ne forszírozzuk mi derült ki. Végül is: teljesen mindegy. Mondjuk úgy, az a párt is hamarosan a hitelét veszítette. De nagyon.

És az úgynevezett „rendszerváltó” pártok sorra tűntek el a politikai élet süllyesztőjében. Már amelyik…

Most – így, harmincegy évvel a rendszerváltozás után -, ki emlékszik azokra az évtizedekkel ezelőtti napokra? Sokan, a mai választók közül, még meg sem születtek, másokat meg annyira hátulról gomboltak, hogy nem lehetnek személyes élményeik, emlékeik.

De mindig akad egy-két okvetetlenkedő, akinek az agyát nem ette meg még teljesen a szenilitás, és van képe, hogy rákérdezzen:

Hé, haver! Hogy is volt ez? Mit mondtál akkor és miről beszélsz most?

Ekkorát változott volna a világ?

Változott valami?

Ja, a rendszer.