Nehezen ment fel a meredek lépcsőkön. A botját lent hagyta, hogy legalább az ne akadályozza.

Áporodott volt fenn a levegő, ezért nyitva hagyta a feljáró ajtaját. Alig volt légmozgás.

Felleltározta, mi van, amihez még fűzi az emlék, mi az, amitől meg tud szabadulni, egy kis lomtalanítás sosem árt.

A gyerekek a hétvégén jönnek segíteni.

A padlás a gyerekeknek felüdülés volt, hát még az unokáknak, dédunokáknak…

A gerendán már csörgősre száradt virágcsokrok lógtak, mind egy-egy emlék volt. Persze most már ezt is ki kell dobni, nincs értelme tárolni.

A régi karszékek ívei, díszítései egy percre megállították a gyerekeket a rámolásban, s gyönyörködtek, hogy ma már ilyet nem csinálnak.

A sarokban egy rokka bújt meg, csak múzeumban láttak ilyet. A dédunokák azon tanakodtak, hogyan kell ezen fonni?

- Majd egyszer megmutatom-, ígértem nekik.

Néhány darázs zsongott körülöttük.

- Gyújtsuk meg őket – javasolta a legkisebb unoka.

- Nem szabad, mert bármi meggyulladhat, aztán leég az egész ház.

- Akkor öntsük le őket vízzel.

- Attól megvadulnak, és össze-vissza csipkednek.

Végül is a legidősebb unoka felhúzott egy tetőcserepet, s a darazsak örömtáncot járva kiszabadultak a nagyvilágba. Csend lett végre a padláson. A gyerekek folytatták a kincsek kutatását.

A régi vasmorzsoló pókhálósan bámult rájuk, úgy tűnt, mintha aludt volna. Pedig emlékszem gyerekkoromban nagyon is élt. Apám kézzel hajtotta, s mi „etettük”. Hullt a sok apró szem, amit utána zsákba szedtünk, a lemorzsolt csutkákról még leszedtük a rajta maradt néhány szemet, és tornyokat, várakat építettünk. Sokszor felszöktünk még a morzsolást követő napokban is, hogy jókat játszunk ezekkel. Nekünk nem voltak drága játékaink, mi ezzel ”legóztunk”. Ki tudja, mi lesz ennek is a sorsa? Bár még üzemképes, de mégis, lehet, hogy ócskavasként kell eladnunk.

Tovább haladva, egy régi zöld lócára leltünk. Az unokák forgatták, ráültek, keskenynek találták. De nekem elővillant az a régi kép, amikor nagymama kemencéje mellett állt ez a lóca, s mi boldogan dűtöttük neki hátunkat a forró kemencének.

Akkoriban hidegek voltak és nagy havak. Apánk olyan nagy szánkót faragott nekünk, hogy mind a hárman ráfértünk. Boldogan siklottunk le rajta a temető melletti dombról a többi gyerekkel együtt. Ez a szánkó, pontosabban csak a vas váza most is itt búslakodik a kémény mögött a padláson. Fáját már megette az idő, és eltüzelték, de a vaskerettel egyelőre nincs mit tenni.

A kémény mellett van egy kicsi beépített polc, na, azon mennyi mindent találtunk: apró zsíros bödönt, régi fejőedényt, öt literes dunsztos üvegeket, egy vesszővel befont boros üveg, amit egyébként butykosnak hívtak.

Késő délutánig tartott a nagy rámolás és emlékezés.

Két hét múlva jött egy ószeres, és mindent, de mindent elvitt. Az üres padláson már csak a csend sóhajtozott.

Kép: Pixabay.com