Azt mondják, a szerelem nem ismer határokat. Ez igaz, de az is igaz, hogy a fájdalom sem. Ha valami fáj, az kegyetlenül tud fájni. Mondhatom, határtalanul.

Amikor elestem először csak a derekam fájt, majd a májam tájéka is. Azóta tudom, hogy rosszmájú vagyok.

Elmentem a dokihoz, aki megvizsgált. Közölte velem, megnagyobbodott szívvel élek.

Ezt már régen tudom, hiszen sok mindenki belefér szívembe.

Aztán beutalt a klinikára. A folyosón többen várakoztak. Egy idős néni ült mellém. Semmi kedven nem volt vele beszélgetni, főleg nem voltam kíváncsi a betegségére, annak részleteire. De csak annyit kérdezett:

- Nem tudja, a doktor úr benn van már?

- Nem tudom-, válaszoltam kurtán. Mire ő:

- Maga is ide vár?

- Nem - rövidítettem ismét a társalgáson. Mit gondol, ha itt ülök, akkor a mennybéli fényes angyalt várom?!

Szerencsére jött a lánya, és elvonszolta, mert az első emeleten várják őket. Na, ezt megúsztam, gondoltam, amikor egy fiatal lány csapódott mellém. Persze azonnal a kütyüjével kezdett el babrálni, ám kis idő múlva felém fordult és megkérdezte:

- Te is idevársz a dokira?

Csak így, te.

- Nem, én csak várom, hogy értem jöjjenek,- mondtam. Vele könnyebb dolgom volt, mert ismét bezuhant a kütyüje mögé.

Az emberek, jöttek, mentek, beszélgettek. Azért egyik másik nagyhangú betegségismertetést én is meghallottam, ám alapjában véve csend volt körülöttem. Még a hetven-nyolcvan évesek is a kütyüjükkel babráltak. Volt, aki a fiát szidta, amiért még nem ért ide érte.

Végre behívtak. Gyomortükrözés volt a tervük velem. Alá is írattak egy papírt, miszerint önszántamból hajtom fejem, akarom mondani gyomrom a művelet alá.

Mit mondjak, nem volt kellemes az a 7-8 perc, mindenesetre modernebb technológia volt, mint a középkorban.

Miután végeztek velem, még pár percig ültem a vizsgálóasztal szélén, ami mintha kivégző parapet lett volna, és sajnáltam magam. Mígnem a drága doktor úr megszólalt:

- Ha túlélte, akkor lejöhet onnan.

Kedvesen adtak egy újabb időpontot, amikor randevúzni akarnak velem. Közölték a kegyetlen diagnózist, amin azt hiszem már nem ők, hanem csak a jó Isten tud majd segíteni.

Hazafelé menet imába is kezdtem, de annyira belemerültem, hogy majdnem elütött egy rendőrautó. Valamit kiabált nekem a rendőr, de szerencséjére nem hallottam, mert amúgy süket is vagyok.

Aránylag épségben érkeztem meg a háziorvosomhoz, aki első körben a vérnyomásnaplót kérte. A napló szó hallatára diákkorom jutott eszembe, de nem vagyok tanár, hogy naplót vezessek. Azért belelapozott, hümmögött a 223/105-ös szám láttán. Ha így haladok, utolérem Váczi Mihályt, s én is 120-at verő szív tulajdonosa leszek.

Az összeroppant gerincemre nem mondott semmit, csak valamit keresett a számítógép egyik idevágó oldalán. A fájdalmaim erősödtek, s most irigyeltem a gerinctelen embereket, de azt hiszem inkább a gerinc nélküli csúszó-mászókkal cseréltem volna legszívesebben.

Egy csomó recepttel léptem ki a rendelő ajtaján, s lassan vonszoltam magam a patika felé. Bár ne mentem volna, mert kiderült annyi pénz nincs már nálam, így más alkalommal látogatom meg őket.

Mivel nehezen mozogtam, eszembe jutott nagyapám botja, amiért felmentem a padlásra. Rátámaszkodva már könnyebben botorkáltam célom felé.

Ez egy csodálatos antik darab volt, ami a múltból itt maradt, akár muzeális értéknek is tekinthetem, de inkább a buszon ülő utasok bámulták meg.     

Pár nap múlva újabb vizsgálatra mentem a klinika ambulanciájára. Most többen voltak és elég nagy zsinat volt körülöttem.                            

- Gyógyszertől még senki sem gyógyult meg ebben a büdös életben,- fejtegette nagy hangon az egyik beteg a folyósón, - azt csak úgy feladják az orvosok, mint az utolsó kenetet a pap.

Néhányan nevettek, mások megpróbálták a hangoskodót leállítani, de sikertelen volt. Itt a váróban mindenkinek van orvosi diplomája, mindent jobban tudnak a másiknál, sőt az orvosnál is. Tudják, és el is mondják, mi kell a másik beteg bajára.

Hogy kivédjem, mindig viszek magammal egy könyvet, hogy olvassak, és főleg azért, hogy ha lehet, senki se szóljon hozzám. Néha tényleg olvasok, de legtöbbször csak imitálom, és hallom az újabb jó tanácsokat, diagnózisokat, sőt a virtuális műtétjeiken is részt veszek. Aggódok, hogy olyankor felébrednek-e? És persze várok a soromra. Néha nagyon hosszú a sor.

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy akkor is bemegyek a rendelő várójába, amikor nincs időpontom. Megvesztem, vagy mi van velem, nézek komolyan magamba. De az az igazság, nagyon értékelem ezt a teamot. Ennyi szorgalmas okos ember egy rakáson élvezet.

Remélem, hogy megmaradok! Nem akarom költségbe verni az ellenségeim, hogy virágot hozzanak a temetésemre. Szeretném még egy pár évig bosszantani őket, amint ők is bosszantottak engem eddigi életem során.

Kép: 1963. Budapest XII. Kútvölgyi úti Központi Állami Kórház (ma Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikai Tömb), rendelő. / Adományozó: Juráncsik Norbert / Fortepan 77075 (részlet)