Mindig egy helyre kerültek. Amint lejöttek a gyártószalagról, máris egy ládába tették őket. Nem volt baj, hogy az egyik fehér, a másik kék volt.

Egy vevő különösen gondot formált arra, hogy ne legyen színtelen az asztala, ha vendégek jöttek vasárnapi ebédre.

Máskor meg épp a kiskocsmában fröccsöztek a legények. Az egyik meg is jegyezte: de szép ez a kék üveg.

Azt hiszitek ilyenkor, hogy a másik irigykedett rá? Á, dehogy. Sőt, büszke volt, hogy az ő oldalán virul a kékbe öntött asszony. Mert bizony ők már egy pár voltak. Jóban, rosszban.

A falusi disznótor sem volt meg nélkülük. A gazda óvatosan mérte a borát, sok szódával, hogy a vendég jól is érezze magát, meg dolgos keze munkáját is lássa.

Este aztán a szépen megterített asztalra kerültek. A fehér üvegnek tetszett, hogy a kék párja szép átlátszóan, színesen csillogott, akkor még ugyan csak a petróleum lámpa fényénél, később már a villanyfényben.

Teltek az évek. Üveg társaik közül többen eltávoztak az élők sorából. Eltörtek, lecsempültek, kiselejtezték őket, bizony fogyatkoztak szép számmal.

Lassan a szikvizet felváltotta a műanyag üveges ásványvíz, aminek nem volt olyan igazi az íze, de az új generáció nem is tudja, milyen íze volt az eredeti szikvíznek.

A szikvíz üzem is megszűnt már.

De ők mindig megmaradtak egymásnak… itt a régi kicsi kamrában