Mióta gerinctörött – nem hajótörött- lettem, megváltoztak az emberek körülöttem és irányomban is.

Állok a trolin, éppen nagy nehezen megnyomtam a leszállásjelzőt, kissé hátrapillantva, ha valaki mögöttem még le akar szállni, magam elé engedjem, mert én lelassultam, minden vonatkozásban. Ekkor látom, két tizenéves srác áll mögöttem, s az egyik csibészes mozdulattal mutatja a másiknak, hogy ki kellene rúgni alólam a botot. Ösztönösen elnevettem magam, mire a két fiú is nevetni kezdett, és hátat fordítottak nekem.

Egy másik alkalommal állok az utcasarkon, no, csak azért, mert oda volt megbeszélve, hogy értem jönnek autóval, mióta nehéz a járásom, mindig hoznak-visznek.

Lelépek a járdáról két lépést teszek az úttest közepe felé, hogy megnézzem, jön-e az autó. S minthogy nem látom, így visszaaraszolok a járdára. akkor ér oda egy fiatal pár. A lány a fiúnak dobja a táskát, és odalép mellém: tessék jönni, segítek átmenni az úton… hát ide jutunk előbb-utóbb… azért aranyos gesztus volt.