Húsz éve koptatom ennek az érdekes számú 76-os – majd megteszem a lottón- autóbusznak az üléseit, rugóit, és kötéltáncot járnak idegeimen a buszsofőrök…

A történet úgy szól, hogy ez a járat köti össze Szentmihályt Szegeddel, s engem is a nagyvárossal, mivel a két település között TOMPASZIGETEN lakom. Egy pusztán, aminek véget nem érő útján lehet eljutni a buszmegállóba, amit FEHÉRPARTI LEJÁRÓNAK neveznek.

Hosszú évekig csak a horgászok használták, de a 80-as években kezdtek kirajzani az emberek, akik nem bírták a nagyváros zaját, vagy otthagyták gyerekeiknek a városi házat, lakást.

Kiköltözésünk pillanatában még nem volt nagy szerepe ennek, hiszen autóval közlekedtünk.

Ám a gazdasági válság és a rossz ...

Valahol a határszélen egy hatalmas tanya udvarán élt Elza, nagyapám egyik lovának a kiscsikója, de még ennél is nagyobb érték volt a Békés megyei tanyán, hiszen édesanyám kedvenc jószága lett. Kényeztette is reggeltől napestig, amikor csak tehette, vele volt. Ha hazaért az iskolából, Elza fogadta a tanya melletti legelőn, és mellette ballagott egészen a konyhaajtóig. Ott várt egy kicsit, s ha neszezést hallott az ajtó mögött, dobbantott a lábával, s máris kinyílt a konyhaajtó, édesanyám tenyerén négy-öt szem kockacukor, de nem ám olyanok, mint amik most vannak, hanem legalább háromszor akkorák. Tudjuk a mokka cukor az ötvenes években nagy kincs volt, ritkán lehetett kapni, s mi gyerekek is csak akkor ehettünk a mainál nagyobb méretű ...

„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” – mondá a jó öreg Csokonai Vitéz Mihály a méla Tempefőiről szóló befejezetlen darabjának alcímében. És igaza volt. Elvégre ő csak tudta. Ahogy Krúdy Gyula is megtapasztalhatta: mire jut az író Magyarhonban.

Tömören összefoglalva: semmire.

Pedig akármerről is nézzük, az a bizonyos Krúdy Gyula nevű úriember nem volt akárki. Műveit szép szorgalmasan kiadják ma is, olykor filmet is forgattak belőlük. Mi több, még az ártatlan és jobb sorsra érdemes tanulóifjúságot is vegzálják irományaival. Mintha azoknak nem lenne jobb dolguk, mint egy ilyen ásatag vén hapsi uncsi sztorijainak olvasásánál!

Csak, hogy rövidre fogjam a szót, az Író úr nemigen jutott egyről a kettőre. ...

- Azt a hegyes kiskésit! – mondta a horgász a parton, amikor először ült ki a barátja stégére.

A fűzfa lombja között már feljött a Hold.

- Szép éjszaka lesz! -, mondta csak úgy magának.

Amikor legelőször meglátta a térképen ezt a helyet, nem gondolta, hogy ennyire csodálatos a táj, a víz. Akár videót is készíthetne. „Holdas éj a Dunán” dudorászta. No, nem a Dunán, hanem a Holt-Tiszán. Talán a média is vevő lenne egy ilyen szép éjjeli természetfilmre.

Sosem volt érzelgős, nem is tudja, most mi ütött belé. Felesége is ezt hiányolta benne, hogy nem tudja kifejezni, mit érez? Sajnos ő már nem él, ezért is jár horgászni éjjelente, ne érezze hiányát.

A Hold egyre feljebb jött, egyre nagyobb fényt adott. Az éji ...

„Most nem kelendő semmi téren a fönséges, a nagyszerű, az emelkedett, az eszményi. A szépnek, a jónak világító lámpája jó egy pár vonallal lejjebb van csavarva. Nem kell az erős fény: a sikkasztok, kapaszkodók, szélhámosoknak kedvezőbb a homály.

A mi az emberben közönséges, alantas, az most valósággal orgiáját üli.

Költői, művészi alkotások minden fajtáján észrevehető a szerzők azon törekvése, hódolni az új iránynak, mely körülbelül abban a fölfogásban hegyeződik, hogy csak az a való, igaz, a mi közönséges, és ha aljas, akkor már épen bizonyos, hogy igaz és élethű.

Ez a kor a szervezkedett középszerűség összeesküvése a rendkívüli, a nagyszerű ellen; a korlátoltságé a lángész ellen; a kontárok ...

Hajnalodott, amikor a gazda befogott a kocsiba, felpakolt egy kis elemózsiát, a cserépkorsóba hideg friss vizet húzott a kútból, elindult. A házak előtt álló embereket felvette a kocsira, aztán irány a búzatábla.

Már néhányan várakoztak rá a határban is. A szépen sárguló búzakalászokat csodálatos fénnyel világította meg a Telihold.

A gazda mindenkit szilvapálinkával kínált, aztán szép sorjában beálltak a rendet vágni. Ilyenkor jó még kaszálni, mert a harmattól nedves a búza szára. Nyomukba marokszedő lányok sorakoztak fel.

Néha aratódalokat énekeltek és pár forduló után leültek pihenni a már összekötött kévékre. A bandagazda újra kisüsti pálinkával kínálta a korán kelőket, miközben előkerült a reggelire ...

Hűvös tavaszi szellő jár a kertek alatt, még lilul a kis orgonafa, bár szirmai már búcsút mondanak, de színével még világítanak.

Nézem az orgonát az ablakon át, ahogy a szél fújja minden gyenge ágát.

De lásd, feltűnik két fejecske, egyik barna, másik kicsit szőke. Eltűnik, mi a fán volt, nincs már lila színe.

Mozdulnék, hogy megnézzem, ki bántotta kedvencem, de az előszobában elém áll két kisgyerek.

Pont olyanok, mint az az orgonafa, melynek virított előbb még a szirma.

Kedves szólamok, vidám dallamok szállnak felém, így a csendes anyák napja reggelén.

Kis unokáim szeme összevillan, huncutul, és én könnyeken át nézem azt a nagy lila orgona csokrot.

Kép: Pixabay.com

- Na, mutasd magad! - mondta keresztanyám, amikor felállított a székre, hogy bejelölje, meddig kell felvarrni a szoknyám. Ugyanis ő varrta a ballagó ruhám. Szépen tudott varrni, a szomszédok, s a környékbeli emberek csak vele dolgoztattak. Így hát külön öröm volt, hogy elvállalta a sok munka mellett ezt a rendkívüli eseményre készített „ruhakölteményt". Keresztapám mondta így, mert ő mindig ott foglalatoskodott, ha rólam volt szó.

- Vedd egy kicsit rövidebbre - adta ki az utasítást -, egy kislány úgy szép, ha kivillan a térde a szoknya alól.

- Te ebbe ne szólj bele, értesz is a divathoz. Inkább menj és etesd meg a jószágokat, lassan sötétedik!

Így évelődtek egymással, miközben valóban beesteledett. Keresztanyám is ...

A felkelő nap első sugarait rávetette az öreg rozsdás fémkeretes MEGÁLLÓRA. Üveg oldalait már rég elvesztette az idővel, bár a vandálok is segítettek ebben, tetejét néha mozgatta a szél, s hogy még él, már csak ebből tudta. Ha megszólalhatott volna, mindenki elcsodálkozna, hogy mi mindent tud…

Itt van mindjárt az első ismerőse a Galamb. Burukkolva köszön neki minden reggel, majd, mint szorgos takarítónő, elkezdi az elmúlt nap szemetének kiválogatását. Van, hogy morzsát talál, néha valami mást is, a lényeg, hogy ehető legyen. Néha megpiszkálja a szemetes mögé odapöccintett csikkeket is, felelőtlen emberek ezt is csak szétdobálják, nem gondolnak arra, mi van, ha egyszer kigyullad a Megálló? Kit érdekel!

Itt már nem talál ...

Hajnali napfény ébreszt. Május elseje. A MUNKA ünnepe. Bár semmi kedvem elmenni a kötelező felvonulásra, végighallgatni az ünnepi köszöntőket, amikor is Apró Antal méltatja a munkásokat Szegeden, a Széchenyi tér platán fái alatt. Még jó, hogy nem álltam sorba, amikor a zászlókat osztogatták. Van itt zászlóvivő elég.

Különben is ma reggel azt ígértük a gyerekeknek, hogy bográcsozni megyünk az erdőre. A panellakásokban felnövő generációnak nagy élmény, ha kiszabadulhat a betontömbből.

Az este már mindent előkészítettünk, most csak le kell vinni a kocsiba, és már indulhatunk is a kedves madárdalos világba.

A gyerekek most első szóra kelnek, nem kell kirázni őket az ágyból, mint más napokon. Gyorsan le is cuccolunk, ...