Ha úgy látjátok jónak, kövezzetek meg, de akkor is azt kell vallanom: szerettem iskolába járni. Mielőtt valaki menthetetlen strébernek vél, töredelmesen beismerem: nem voltam az. Mi több, eléggé ebadta nebulónak számítottam. De az iskolapadot szerettem.

Nem okvetlenül az akkoriban dívó bútordarabot – melyet valószínűleg az inkvizíció hóhérainak útmutatásai alapján fejlesztettek ki -, hanem, amit jelentett. A társaságot, és olykor még a tanulást is. Néha tényleg érdekesek voltak az órák és – így, majd ötven év után – bizton állíthatom, marha sok hasznát vettem például annak, amit környezetismeret órán tanultam a mezővédő erdőssávokról. Nem különben a másodfokú egyenletek megoldóképletének , valamint a számtalan, ...

Amikor belépett az iskola kapuján, különös érzés kerítette hatalmába. A sírás fojtogatta, de nem engedte szabadon folyni könnyeit, nehogy elmossák a sminkjét, amivel még palástolni tudta idősebb korát. Igen, idős – mától nyugdíjba megy. Hivatalosan ő is ma lépi át az iskola küszöbét utoljára, mint végzős tanítványai.

Nem értette, miért nem örül ennek, hiszen hónapok óta csak erre készült. Duplán kellene örülnie, mert a nyugdíj egy ideig még biztos fogodzó lesz, de kollégái közül többen is utcára kerülnek.

Mégsem örült igazán.

A tanáriban, a fiókjában rendezgetett. Ki akart dobni minden fölösleges kacatot, ami összegyűlt az évek során, akármi, amivel a tanítványai szórakozni próbáltak az órákon. Volt ott ...

Elindul kosarával, s rámosolyog a kofákra.

- Kedveském, hogy a sárgarépa? Mennyiért árulja a petrezselymet? No, nem a bálteremben gondolom, itt a piaci asztalon?

- Magának, kedves uram, ingyé van, csak egyen jóízűen. Olyan szakadt mostanában, lelkem, fel kell épülnie.

Majd a baromfipiacot ejti útba, nézi a tyúkokat, az eladó kakasokat. Ki kopasztja meg? Tanakodik, de majd kitalálja, mire hazaér.

A jó Bözsi néni, a szomszédasszony. Át is hívja majd kopasztani, sőt ha lesz ideje, talán meg is főzi neki.

Olcsóbb a karalábé egy másik asztalon, közben felismerik.

-  Maga az, művész úr! Adna egy autógrammot? Nem, nem, nincs papírom, de tudja mit, erre a medvehagyma levélre, ide ráírhat.

- Á jó reggelt művész úr! ...

Kedves feleim! Egy kissé elfeledett szórakozóhelyről mesélnék nektek: úgy hívják könyvtár. Egészen ifjan találkoztam vele. Másodikos lehettem, mikor nagynéném - aki rendszerint arra felügyelt, hogy fel ne gyújtsam a padlást, el ne árasszam vízzel a lakást és minél kevesebb ablakot verjek be -, hosszas könyörgés után el nem vitt a „könyvtárba”.

Nekem az a hely maga volt a csoda. Ahogy beléptünk, tátva maradt a szám és rögtön elhatároztam, hogy kiolvasom a világ összes könyvét. (Csak zárójelben jegyzem meg: ezen a projekten ma is – így majd ötven év után – dolgozom, de még mindig nem tartok sehol.) Volt ugyan nekünk is otthon könyvünk, nem is kevés, de mi volt az könyvtárban találhatókhoz képest?!

És elkapott a ...

Nagyapó minden születés és névnapomra a könyveiből ajándékozott meg. De, ha kétszáz évig élnék, akkor sem tudná mindet nekem adni, pedig nagyon szerettem volna, ha az egész könyvtára az enyém lenne.

Barátnőm, Angéla azt mondta, majd elörökölöm. Akkor én meg is kérdeztem nagyapót:

- Ha meghalsz, igaz, hogy elörökölöm a könyveidet?

- Igaz - mondta nagyapó.

- És az mikor lesz?

- Az is lehet, hogy még ma, de az is, hogy húsz év múlva.

Anyám akkor nagyon leszidott, amiért ilyet kérdeztem, és azt is mondta, ne csodálkozzak, ha nagyapó ezután nem engedi, hogy olvassam a könyveit. De nagyapó engedte, sőt, volt úgy, hogy ő olvasott fel nekem. Bár kevés ideje volt. A fél falu hozzájárt panaszkodni. Az egyikre sok adót ...

Bizonyára ismertek, a tengerben lakom, s ha még nem láttatok, most megnézhettek, bár nem egészen ilyen vagyok. Szomorú történet ez.

Amikor még minden szép és jó volt a földön, az emberek is jók voltak, békésen éltek egymás mellett, tiszta volt a levegő, tiszták voltak a vizeink, még nem gondoltunk semmi rosszra. A Nap fenn sütött az égen, ami olyan kék volt, mint a halvány tinta. A mi bőrünk is kékes színt kapott a víztől. Vidáman úszkáltunk a tengerben, s ettük a finomabbnál finomabb halakat, s mindent, mi jó falat.

Barátaimmal én is úszkáltam a kellemes vízben, s csak akkor mentem a part közelébe, ha a barátaim játék közben megkergettek. ott találkoztam az emberekkel, s gyerekekkel. Sokáig boldogan úszkáltam velük is, néha ...

Az írországi Belfastban, a Harland és Wolff hajógyárban, 1911. május 31-én vízre bocsátottak egy hajót. A hajót Titanicnak hívták, a történetét, a katasztrófáját szinte mindenki ismeri, ha máshonnan nem, a világhírű, sokszoros Oscar-díjas filmből. 2009. május 31-én, éppen 98 évvel azután, hogy a Titanicot vízre bocsátották, az angliai Hampshire megyében, Ashurstban, egy idősek otthonában, életének 98. esztendejében elhunyt Millvina Dean.

Róla azért kevesebben hallottak…

Pedig ő is nevezetesség volt, épp a Titanicnak köszönhetően. Ő volt a hajdani hajókatasztrófa utolsó túlélője. Még alig múlt két hónapos - 1912. február 2-án született -, mikor, 1912. április 15-én hajnali 2 óra 20 perckor a Titanic elsüllyedt.

...

- Veszek a mamának egy lottót! - határozta el magát a gyerek a legelőn, miközben a teheneket őrizte.

- Jó lenne, ha esne az eső -, nézett fel az égre, ahol tornyosultak már a felhők. Akkor hamarabb behajthatná őket. Unalmasnak tartotta ezt a feladatot. Bár szeretett olvasni, egy könyv mindig volt a hóna alatt, de most jobb lenne barátokat szerezni, futkározni, felnőtteket bosszantó csínyeket csinálni. Ám amíg nem ismer senkit, csak a kutya marad beszélgetőtársnak. Fekete gombszemeivel olyan értelmesen néz rá, biztos benne, hogy érti amit mond neki. Gyönyörű göndör szőre csillog a napfényben. Okos egy jószág ez a puli.

Azt mondták odahaza, nyaralni jön ide, ebbe az eldugott faluba, a nagynénjéhez.

Újra eszébe jutott a lottó. ...

Nos, nem új szót akartam kreálni, de erre a jelenségre nincs más meghatározás.

Ünnep lévén legalább nyolcig terveztem az alvást, lustálkodást. Ám az én kis állatkertemben másként történnek a dolgok.

Ahogy világosodik, apró takarítóbrigád lepi el az ablakot. Kívülről a sarkaiban lévő bogaraktól tisztítja meg az üveget, hogy kilássak rajta, vagy bekukucskálhasson a nap, mert elhatározták, nem hagynak aludni. Kopogásukra majdhogy nem kikiabáltam: tessék, be lehet jönni!

Kakukkok egymást túlszárnyalva jelzik az öt órát. Ideje felkelni, de legalább is felébredni és hallgatni a köszöntő koncertet. Ehhez hozzájárulnak a fekete rigók, majd később a verebek. Na, ők aztán kész piac, akarom mondani zsibvásár. Honnan jönnek ...

A Parány-hegy lábánál elterülő kis falu békésen szundikált. Lassan felkel a Nap, és sorra ébrednek fel lakói is. 

Már hetek óta lázasan készülnek a búcsúra, mint minden évben most is. A sátrak felállítva, az árusok is kezdenek kipakolni. Van itt minden. Törökméz, nyalóka, fakard és egyéb játékok, kék selyemkendő a lányoknak, asszonyoknak, és zsebre való bicska a férfiaknak, ahogy a falusi búcsún lenni szokott. Na és az elmaradhatatlan ringlispil.

Erről a Körhinta című film jut eszembe, és már vissza is repültem az ötvenes évekbe, a csodálatos filmbe, ahol bizony sok kaland megtörténhet a körhintán.

Mi gyerekek is szívesen felültünk rá, ha anyánktól ki tudtunk csikarni két forintot. Mert bizony annyi volt akkor egy ...