Még jóformán fel sem lépett a villamosra az ellenőr, máris kiabálta: Jegyeket, bérleteket kérem! Minden utas a táskájához, zsebéhez kapott, egyedül Vendel bácsi ült nyugodtan, és éppen egy ásványvizes palackolt próbált a szájához emelni, amikor odaért ellenőrünk.

- Itt kérem, nem lehet sem szeszesitalt fogyasztani, sem enni. Ez nem kocsma!

Vendel bácsi vissza akarta csavarni a palack kupakját, és éppen azt kezdte bizonygatni, hogy ő nem szeszt iszik, csak ásványvizet. Sűrűn kell innia, mert cukorbeteg.

Az ellenőr nem tágított. Megfogva a karját, próbálta az ajtó felé tuszkolni idős utasunkat, aki még mindig bizonygatta, hogy ő csak ásványvizet iszik, és nem árt senkinek, még egy csepp sem löttyent ki a padlóra. Ám ...

- Nézd, esik a hó - mondta kis unokám a ház felé ballagva a kerti úton.

- Láttál már „hót”? - kérdezte büszkén, mintha ezt az eseményt csak ő mutathatná meg nekem.

- Ilyen szépet még nem láttam.

- Akkor most nézd meg. És nézd meg a lábnyomom is. Mennyi hó van benne.

- Igen, látom, de menjünk be, mert az én papucsom elmerül a hóban.

- Akkor vegyél fel csizmát, én most szánkózni akarok.

- Jó - mondom gépiesen, és bemegyek csizmát húzni.

Egy hatalmas dübörgést és egy sikítást hallok. Gyorsan rohanok az udvarra, a gyerek karjait széttárva hanyatt fekszik a hóban, és vigyorog.

- Nézd csináltam Jézuskát.

- A frászt hozod rám! - morgok, de ő folytatja:

 - Ti nem csináltatok ilyet?

- De csináltunk, mi ...

Valahol elindult valami. Aztán megállt. Megint elindult, és Te a sarkon vártál rám. Jó ez neked? Kérdeztem, de nem válaszoltál. Biztosan megint magányos vagy. 

Ma megint várt rám. Láttam, hogy fázósan húzza össze a kabátját, majd szaladni kezdett. Most még nevetett is, örült a találkozásnak.

Hogy vagy? Kérdeztem és ekkor hosszú-hosszú történetbe kezdett.

Most már jól vagyok, hogy látlak. Eddig nem láttam senkit és semmit. Tágranyílt szemekkel néztem rá, de hiszen, engem is látott.

Megcáfolta.

Csak sejtette a hangomról, hogy én vagyok.

Eddig vak volt.

És akkor most hogyan lehet az, hogy látsz, és mióta?

Nézd, itt a zárójelentésem, elolvasod?

Elvettem a kezéből, olvastam, bár semmit sem értettem a sok latin ...

Ki tudja már mióta élt az utcán. Összemosódott benne idő, s történelem. Ez a rendszer tudta csak igazán írni a történelmet. Ám ezen a reggelen furcsán kék volt az ég, és a nap is másképpen sütött, mint tegnap. Mintha valami áramütés érte volna. Nem tudta mire vélni, de érezte, hogy ma valami történni fog. Eljátszadozott a gondolattal, hogy valami nagy- nagy adakozás, vagy netán gyémánt pottyan a kalapba…

Aztán elindult nagy reményben, tényleg ki tudja, mi történik ma?

Csak gyűlt az aprópénz a kalapban, sem több, sem kevesebb, mint más napokon. Már- már azt hitte csak ő érzett valami titokzatos dolgot a mai napban, amikor megjelent egy fiatal lány. Ha nem lenne ilyen szakadt, biztosan udvarolhatna neki, de így még a halvány ...

I.

Lassan szállingózott a hó. Ádám éppen gyönyörködött benne, miközben a zöldre várt, hogy átmenjen a zebrán. Aztán elsötétült minden. Se kép, se hang.

A kórházi ágyon ébredt fel. Minden fehér volt körülötte. Lassan rájött, ez nem a hópihék fehérsége.

Az ápolónő nyitott be, akire kérdőn nézett. Az töviről hegyire elmesélte neki, hogyan került ide, hogy megműtötték, a szíve most már jól működik, minden rendben lesz.

Dehogy lesz!

Nem érezte sem lábát, sem kezét. Egyáltalán minden porcikája zsibbadt volt. Még az agya is. Nehezen fogta fel, hogy hónapokig ágyhoz lesz kötve.

Nem érzékelte a napokat, hol éjjel aludt, hol nappal. Vagy inkább állandóan.

Egy nap aztán érezte, megmozdult a lábujja. ...

A költő, akiről senki sem tudja biztosan, hol nyugszik – tán, mert nem is nyughatott soha -, már megint csörögni hallotta a vekkerét. Ebből tudta: megint fennforgás van! Gondok az édes hazában! Nem először a praxisa alatt és biztosan nem utoljára.

- A dolgok majd akkor mennek rendben, ha… - gondolta és itt el is akadt. Ifjúkori ötlete, miszerint: „Akasszátok fel a királyokat”, nem jött be. Egyrészt mert nem akasztották fel őket. Másrészt meg, ha meg is teszik, mit érnek el vele? Semmit. Mindig akadnak új jelentkezők a helyükre, legfeljebb már nem királynak hívják őket.

És ment. Azaz jött. Ha már egy kolléga megírta:

„Hazám, hazám, te messzi tér, a szabadság már nem remél
De tudjátok, míg magyar él, Petőfi visszatér
...

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyen túl volt az édesanyámnak egy naptára. Biztosan láttatok már ilyen naptárat, ahová minden napra be volt írva legalább egy, de inkább több név is.

Na, az én édesanyámnak is ilyen naptára volt, azzal a különbséggel, hogy a névnapok mellé még egy név volt írva: KÖNYV.

Volt, ahol délelőtt 9-11-ig, másik napon pedig délután 2-6-ig volt beírva: KÖNYVTÁR.

Először azt hittem, ezek testvérek, a könyv a fiú, a könyvtár a lány. De később arra a következtetésre jutottam, hogy csak egy házaspárról lehet szó, mert a szombathoz meg az volt írva: GYEREKKÖNYVTÁR.

Na, ez egy szép család, gondoltam, ha egyik nap apuka, másik nap anyuka névnapját ünneplik, ...

A tenger minden látványát bevetette, hogy elcsábuljanak a fiatal szerelmesek.

A Nap csillogott a vízen. A gondolás éppen háttal állt. Egy csók akár el is csattanhatna, nem látja senki sem, csak a halak a vízben, de ők némák maradnak.

Már nem fiatalok. Csak fogták egymás kezét. Gyerekkori ismerősök, osztálytársak voltak. Most, hogy egy csoportba kerültek, hálát adnak a sorsnak. Minden történik valamiért. Nincsenek véletlenek

A csoport mindig sietett. Az idegenvezető azon volt, minél többet megmutasson abból, amit ő ismer, talán már unta is egy kicsit, de csodálatosan beszélt erről a helyről. Mindketten meghatódtak. Induláskor nem véletlenül ültek egymás mellé, hiszen egyikőjük sem ismert senkit az utazók közül.

Ez a ...

Lement a Tavernába, húzták az emlékei. Szeme nehezen szokta meg a sötétet. Leült ahhoz az asztalhoz, amelyik a törzshelye volt. Elgondolkodott. Akaratlanul is az elmúlt 70 év képei villantak fel előtte. Még mindig nem akarta elhinni, hogy egyedül maradt, hogy társ nélkül kell leélnie, ami még hátra van. Csak forgatta az ujján a karikagyűrűt, ami még ebben a sötétben is feltűnően csillogott. De az is lehet, hogy csak neki volt feltűnő.

A pincér szavára eszmélt fel:

- A szokásosat? - kérdezte.

Csak bólintott, mert nem bírt megszólalni, az emlékezéstől a sírás kerülgette. Elővette zsebkendőjét, közben szétnézett. Körbe-körbe fiatalok ültek, egymásra nézve, összebújva, kéz a kézben, mint annak idején ők is. Megpróbálta ...

- Medve úr! Szabad egy szóra? – szóltam be az állatkerti kifutóban ácsorgó mackónak.

Ő csüggedten felsóhajtott.

- Még egy firkász? Egész évben ránk se bagóznak, de ilyenkor február másodika, - Gyertyaszentelő Boldogasszony napja - előtt egymásnak adják a kilincset. Jöjjön – intett kegyesen.

- Mármint, én, oda, be? – lepődtem meg.

- Persze. Kulturált medve vagyok, sosem eszem embert. És odabent a barlangban jobban tudunk beszélgetni… Kevesebben látnak, meg különben is edzenem kell. Tudja, arra, hogy kijövök-e február másodikán, vagy sem.

Összeszedtem minden bátorságom és átugrottam a korlátot, meg az árkot. Egészen meghatódtam, hogy ősz fejjel, milyen sportos vagyok még mindig.

- Na, jöjjön, nem jó itt ...