Kedves feleim, kiket általában nyeretlen kétéveseknek titulálnak! Vala az idők homályában egy olyan személyi azonosító okmány, melyet, útlevélnek hívtak.

Na, jó. Persze most azt mondjátok, ilyesmi ma is létezik. És igazatok is van. Csak épp… Úgy van ez, mint a pilótakeksszel. Ez a „mai” pilótakeksz, már nem „az” a pilótakeksz, ahogy a mai útlevél se egészen olyan, mint a hajdani. Ahogy a mostani okmányirodák se igen emlékeztetnek a hajdaniakra. Nem a berendezés átalakulása – jó, persze az is más lett – és nem az ügyintézők változása – naná, hogy mások! – jelenti a különbséget. Hanem a hangulat. A „fíling”.

Emlékszem, mikor - állig felszerelve mindenféle okmányokkal, okmánybélyegekkel, miegyébbel -, ...

És voltak kérem, hajdan, az én időmben – alig pár nappal a mohácsi csata után – az iskolai kötelező olvasmányok. Érdekes módon, sok minden változott azóta, hogy az általános iskola padjait koptattam, de ez szinte semmit. A kötelezők jórészt ugyanazok ma is. 

Nem kell rezgőfrászt kapni, nem akarok én irodalomkritikai elemzést írni, egyrészt mert nem értek hozzá, nem vagyok irodalomkritikus. Másrészt meg: suszter maradjon a kaptafánál, azaz a magamfajta vénség a nosztalgiázásnál. Még, ha ez nehezen is megy, a régi kötelező olvasmányokra emlékezve. Nemigen jut semmi édes-bús róluk eszembe. Biztosan bennem van a hiba. Pedig szerettem olvasni.

Az időt, amit nem a suliban, vagy sportolással töltöttem, ami megmaradt a téri ...

Az eső szemerkélni kezdett a kora reggeli órákban, ahogy az erdei útra kanyarodtunk. Egyébként csend, szélcsend fogadott, amikor a nemrég épült szép piros erdei iskola előtt kiszálltunk. 

Még csak néhányan álldogáltak, várták a többieket. A felhők oszlani kezdtek, s a nap is előbújt rejtekhelyéről. A madarak pedig örömódát énekeltek.

Talán az összegyűlt gyerekseregnek szólt, vagy csak az előbújt nap ihlette meg őket.

A szülők csodálkozva nézték a gyerekeket. Azt méregették, ki mekkorát nőtt a tavalyi tábor óta.

A gyerekek is örültek egymásnak. s főleg annak – már a nagyobbak -, hogy vége az iskolának, itt a VAKÁCIÓ.

Cseppet sem zavarta őket, hogy ez is iskola, csak tavasztól őszig van nyitva. A kisebbek ...

És vala hajdan, a törtélem homályában létezett egy intézmény, melyet nevezének építőtábornak. Bizony mondom néktek, ifjú feleim, nem volt az Istentől elrugaszkodott dolog. 

Az tény, hogy a szovjet Komszomol építőtáborok mintájára szervezett magyarországi táborok vezetése a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) kezében volt, és nyakon öntötték az egészet egy nagy adag ideológiai maszlaggal, de az egészséges, ifjú szervezet azért megbirkózott az ilyen métellyel.

Kezdetben – mint mondják, mert ez még jóval az én időm előtt történt - még keményen nyomatták a propagandát. Aztán, úgy a hetvenes évekre - ahogy az egész országban - már felpuhult az ügymenet.

Csak, hogy az egészen ifjak is értsék, akiknek nem volt ...

Kopogtak. Nem. De kopogtak… 

A nyikorgó ajtót kitárva ott állt a küszöbön maga az Öregség. 

- Gyere be - mondtam. 

Kopogós botját a sarokba támasztotta, szusszant egyet, aztán nehézkesen leült az egyik kényelmes fotelbe.

- Csakhogy megérkeztél, már nagyon vártalak. Mivel kínáljalak?

- Csak hellyel! Nem iszom, nem dohányzom, édességet, zsíros ételeket nem eszem. Ja, egy pohár vizet, ha kérhetek, lehetőleg ne klóros csapvizet, vagy szennyes ásványvizet.

- Akkor mit adhatok?

- Ha van Anna víz, én azt iszom. Az az egészséges.

- Meddig maradsz? – faggatom.

- Az tőled függ. Mostantól mindennap melletted leszek. Vigyázok rád. Ne legyél meggondolatlan, óvatlan.

- Azért folytathatom eddigi életem?

- Persze, de ...

A hegyek között született, s Gyuri gazda kedvence volt. Ahogy cseperedett, egyre virgoncabb, s egyre vidámabb lett. S aztán egy szép napon munkára is fogta a gazda. Eleiben nem igen tetszett neki, de hát ki ne segítene egy olyan gazdának, aki lesi minden gondolatát, a legfinomabb zabot teszi elé, a leglágyabb szénát eheti, s a legsimább szalmán pihenhet. S nem utolsó sorban a legszebb hegyek között élhet, a leghalkabb szél dúdol neki lágy dallamot, amikor álmában a hegyoldalban apró színes pillangókat kerget.

A hétköznapok azért néha hosszabbak voltak, mint ő gondolta, de ha egy-két vendégrudas-kocsi  szénát, szalmát behordott, utána jókat pihenhetett.

Már túl voltak az őszi szántáson, s a tavaszi vetésen, boronáláson, s úgy tűnt ...

Régi szép hagyomány a történelemben és a politikában, hogy emberek milliói, tízmillió sorsáról döntenek, a megkérdezésük nélkül, a fejük felett. Mert kit érdekel a véleményük, kit izgat, hogy mi lesz a tömegekkel?

1939. augusztus 23-án kötötték meg a Molotov-Ribbentrop paktumot, azaz az egyezséget, amelyben két ország politikusai, két totalitárius diktatúra vezetői - minden külön értesítés helyett és nélkül - érdekszférákra osztják fel Európa középső, keleti részeit.

Természetesen mindazon országok és nemzetek feje felett döntve, akikre az egyezmény vonatkozott. De hát ez már csak így szokás, diktátorok között. Meghozzák a döntéseiket, megkötik az egyezményeiket, az embereknek meg – akik mindezen döntések, ...

Itt állok megfürödve! Pontosabban kifosztva, megfosztva, minden iratomtól mentesen. Ugyanis kisiskolás gyermekeim a tanító úr szavára, na és a tv-reklámjainak hatására papírgyűjtési akcióba kezdtek.

Az előírt követelményeknek eleget téve, csak tiszta fekete-fehér, valamint színes papírt gyűjtöttek a MÉH-nek. Házról-házra jártak, de az otthoni papírállományt sem kímélték.

Így került hozzájuk a nagymama születési anyakönyvi kivonata, házasságlevele, s a nagyapa halotti bizonyítványa – ez utóbbi fekete-fehérben-, valamint a 25 évvel ezelőtti érettségi bizonyítványom, oklevelem, személyi igazolványom, sőt a jogosítványom… még a bevásárló listám sem találom.

De ez még mind semmi! A lépcsőházból eltűnt a ...

Valahol a határszélen egy hatalmas tanya udvarán élt Elza, nagyapám egyik lovának a kiscsikója, de még ennél is nagyobb érték volt a Békés megyei tanyán, hiszen édesanyám kedvenc jószága lett. Kényeztette is reggeltől napestig, amikor csak tehette, vele volt. Ha hazaért az iskolából, Elza fogadta a tanya melletti legelőn, és mellette ballagott egészen a konyhaajtóig. Ott várt egy kicsit, s ha neszezést hallott az ajtó mögött, dobbantott a lábával, s máris kinyílt a konyhaajtó, édesanyám tenyerén négy-öt szem kockacukor, de nem ám olyanok, mint amik most vannak, hanem legalább háromszor akkorák. Tudjuk a mokka cukor az ötvenes években nagy kincs volt, ritkán lehetett kapni, s mi gyerekek is csak akkor ehettünk a mainál nagyobb méretű ...

Ez a kép rátapintott a lényegre. Minden rohadt, tetves háború lényegére. 

Mikor mindenféle "magasabb" célok miatt emberek szenvednek és halnak meg. 

Kevés ocsmányabb dolgot tudok elképzelni, mint annak a politikusnak és/vagy magas rangú katonatisztnek a pofáját, aki ilyen srácokat a harctérre küld, hogy meggyilkoljanak hasonló krapekokat, akiket nem is ismernek.

És mindezt miért?

A történelem kezdete óta számos baromságot felhoztak már a háborúk okaiként, de ha alaposan megvizsgáljuk az okokat, mindig leredukálhatok kettőre: hatalom és/vagy pénz.

Ennyi. Erről szól az egész, a bírvágyról, meg a cezaromániáról.

És a hős vezéreket, diktátorokat nem diliházba csukják, hanem szobrot állítanak nekik...

Nooormális?!