- Régen az ilyeneket ledobták a Tajgetoszról – mondta ismerősöm, akivel a buszon beszélgettünk. Miután megtudta, hol dolgozom, elszörnyülködött, majd tovább folytatta:

- Én bizony nem bírnám ki, felfordulna a gyomrom…- egy ideig nem szóltunk egymáshoz, megállt a busz, leszállt, integetett…

Továbbutaztam, s visszagondoltam arra az első napra, amikor megláttam a nyolc fogyatékos gyereket. Alig bírtam visszatartani könnyeim.

Akkor is erős leszek! Biztattam magam, bár ez csak félig sikerült. Hazafelé menet már fojtogatott a sírás.

Odahaza tetőzött szomorúságom, jól kibőgtem magam, s másnap reggel újra megpróbálom… megpróbálom… megpróbálom – mondogattam magamban.

Az ajtón belépve elcsukló hangon köszöntem ...

„Velem megöregedni a lehető legjobb, ami történhet veled!” - ez áll az előszoba falán egy faragott táblán. Talán a baráti kör hozhatta még fiatalabb házas korunkban. A baráti kör, mely égbekiáltó vicceket csinált meg, s a vidámság volt jellemző akkoriban. Ifjúság, bolondság – mondták a régi öregek. S ma már mi mondjuk ifjainknak. 

Milyen gyorsan teltek az évek. Így visszatekintve úgy tűnik, csak megéltük őket.

Megtörténtek velünk, s nem is mi irányítottunk. Tényleg lehetséges, hogy előre meg van írva a sorsunk? Tűnődök egy kis cukrászdában egy kávé mellett, egyedül, ahová csak azért tértem be, hogy pihentessem a lábam. Gyalogoltam életemben eleget, hiszen álló munkát végeztem évtizeden át, aztán a három ...

Amikor belépett az iskola kapuján, különös érzés kerítette hatalmába. A sírás fojtogatta, de nem engedte szabadon folyni könnyeit, nehogy elmossák a sminkjét, amivel még palástolni tudta idősebb korát. Igen, idős – mától nyugdíjba megy. Hivatalosan ő is ma lépi át az iskola küszöbét utoljára, mint végzős tanítványai.

Nem értette, miért nem örül ennek, hiszen hónapok óta csak erre készült. Duplán kellene örülnie, mert a nyugdíj egy ideig még biztos fogodzó lesz, de kollégái közül többen is utcára kerülnek.

Mégsem örült igazán.

A tanáriban, a fiókjában rendezgetett. Ki akart dobni minden fölösleges kacatot, ami összegyűlt az évek során, akármi, amivel a tanítványai szórakozni próbáltak az órákon. Volt ott ...

Nagyanyám mindig azt mondta: ne hagyjam a kést az asztalon élével felfelé, mert az veszekedést jelent.

Azóta gondosan ügyelek rá, hogy mindig elfordítsam. Nem akarok senkivel sem veszekedni, bár néha muszáj, nagyon, de nagyon muszáj….

Ha valamit, hát a házimunkát útálom legjobban, annak nincs látszata, hacsak akkor nem, ha nincs megcsinálva…emiatt képes lennék összeveszni az egész világgal. Egyébként jól vagyok, csak néha nem látszik rajtam…

Agatha Cristie azt mondta, őt mosogatás közben olyan undor fogja el, hogy kényszert érez arra, hogy megöljön valakit…nekem ez vasalás és takarítás közben jön elő. Sokszor mondogattam már, takarítson mindenki saját maga után, hozza rendbe a saját holmiját, falra hányt borsó. Miért ...

Azt mondták, hogy miénk a jövő. Nem nyugtatott meg túlságosan. Már a fateréknak is ezt mondták. Mi meg úgy gondoltuk: nincs is jövő. Csak duma van.

Mit tudtuk mi, hogy a háttérben már mozog valami? A világrendszer, amelyben élünk, pár év múlva úgy dől össze, mint egy konzervhalom, ha kivesszük a legalsó darabot. És kiderül: Minden, amit addig tanítottak, szemenszedett hazugság volt. Megjegyzem, sejtettük… De ki merengett ezen? Azt mondták ellenzékiek vagyunk, meg lázadók, meg a rendszer ellenségei. Felölünk ugyan megehette a fene a rendszert, ott ahol volt. Ki gondolt vele? Dolgoztunk, Suliba jártunk, meg baromi hangos koncertekre. És ott voltak a lányok… Meg a sör és az olcsó kocsisbor.

Azt mondták, ha tanulunk és szorgalmasak ...

Martinit öntött a pohárba, majd jégkockát tett bele. Kicsit távolinak hallotta a koppanást. Nem látta, csak érezte, bepárásodott a pohár. Odament a szoba falához és az esküvői képet akarta megnézni, de hiába vette elő a nagyítóját, így sem látott semmit.

Az orvos is azt mondta, ne erőltesse még a szemét, ahhoz túl friss a műtét. Azzal biztatta, hogy a következő műtét után már látni fog, de addig legalább egy félévnek el kell telnie.

Nagyot kortyolt a Martiniből. Egyik kollégája hozta, amikor meglátogatta. A kollégák néha még eljönnek, hogy a névnapján felköszöntsék.

Megint az esküvői képet akarta megnézni, de csak egy legyintés lett belőle. Nagyot húzott a pohárból, s újra töltött. Tetszett neki, hogy milyen ...

Holnaptól talán én is lopok. Benyitok egyszerűen egy boltba. Nem nagyba, nem gazdag boltba, csak olyan szerényke élelmiszerbe. 

Leveszek a polcról egy zsömlét. Megállok a pultok között, s beleharapok egy jó nagyot. 

A boltos majd a gondolák közötti tükörből nézi, s azon töri a fejét, hogy hívja-e a személyzetet, netán a rendőrséget.

De nem.

Közelebb jön hozzám. Nem, még nem nyelem le az utolsó falatot, mert akkor letagadhatnám. Én kérem nem csináltam semmit!

Gonoszul megkérdem a boltost:

- Nem kér egy harapást!? – Nem válaszol. Farkasszemet nézünk, de már látom ez nem komoly. Már tudom, hogy nem fog megverni, nem visz be a raktárba megmotozni. Csak állunk és nézzük egymást, úgy igazából, szigorúan, ...

Figyeled, most jön be a zsűri, mindjárt feláll a közönség és tapsol…

Mi a fenének tapsolnak, amikor még semmi sem hangzott el? 

Dehogynem: azt mondta a műsorvezető, hogy kérem, kapcsolják ki mobiltelefonjukat. 

Na és mit gondolsz, hányan kapcsolják ki? 

Mindenki.

Egy frászt, majd hallgasd meg hány fog csörögni. Ezek az idősek nem tudják ki-, bekapcsolni, az unokájuk meg persze ilyenkor nincs itt, hogy segítsen nekik. Csak belökik az öreget egy ilyen bulira, ők elmennek egy másik buliba, és ha majd az öreg telefonál nekik, előjönnek, hogy hazavigyék őket. Majd figyeld meg műsor végén hány drága kocsi áll a bejárat előtt, fiatal sofőrökkel.

Azért rendes tőlük, hogy elhozzák a nagymamát és a nagypapát, nem?

Nem ...

Elhatározták, ők is átjönnek valahogy, egyesíteni kell a családot. Bár Mihály bátyámra nem számíthattak, ő Pesten élt, de Sándor bátyám, és nagyapám már eléggé bedolgozta magát Nagylócon, a paplakban, így természetes volt, hogy nagyanyámnak is lesz helye.

Már csak az volt a kérdés, hogyan és mikor jönnek át a határon. Hivatalosan akkor már nem lehetett átkelni, csak a szökés jöhetett számításba.

Itt lép be a képbe nagyanyámnak a testvére Kiss István bácsi, mint már korábban írtam, akinek egész a határig ért a földbirtoka. Mint mezőgazdasági munkás, kapával a kezükben naponta kimentek a földre, hogy a határőrök lássák őket, s megszokják, hogy ott dolgoznak a földeken. Eléggé feltűnő volt egy egyedülálló ...

A havas úton csak negyvennel ment a kocsi. A reflektor fényében sorra maradtak el a kopasz jegenyefák. A rádióban halkan szólt valami Mozart-zene, s agyamban kísértetiesen zsongtak Ákos szavai.

Így egyedül hosszú volt az út. Ez a zene is minduntalan arra az estére emlékeztetett, amikor megismerkedtünk Ákossal.

És most épp a házassági évfordulón mondta ki a bűvös mondatot, s tudtam, nincs mentség: válunk.

Fájdalmasan gondoltam arra, mi lesz, ha a gyerekek megtudják apjuk szándékát? Őt nagyon szerették. Igaz keveset volt velük, de akkor játékaikban benne volt hiányos gyermekkora is. Jó volt nézni, amikor ők hárman játszottak. A kis masinák zakatolását hangos nevetéseik fűszerezték. Lopva figyeltem őket, s észre sem vették, hogy ...