Hogyan keletkezett a vízesés?
A Plitvicei tavaknál tett kirándulás nyomán
Egyszer régen, nagyon régen egy picike Vízcsepp felébredt a hűvös hajnalon. Sóhajtott egyet, és nagyot nyújtózott. Megdörzsölte álmos szemecskéjét, megkapaszkodott a felhő szélében, amelyen aludt, és lenézett a Földre.
- Milyen óriási! – ámult el, s olyan vágyat érzett, hogy lemenjen, és közelebbről megnézze, de nem tudta, hogyan is juthat el oda?
Ekkor sodródott mellé egy másik Vízcsepp, amelyik jóval nagyobb volt, mint a mi kis kíváncsi Vízcseppünk.
- Min gondolkodsz kis Vízcsepp? – szólalt meg mellette.
- Csak azon, hogy milyen szép ott lenn a nagy Föld, meg kellene nézni közelebbről, hogy mi van odalenn.
- Egyet se búsulj! - mondta a nagy Vízcsepp – ezen könnyen segíthetünk, szólok vízcsepp társaimnak.
...
A nyári szünetben, mint mindig, most is dolgoztam, diákmunkán, a TSZ-ben. Jó volt a társaság, mint fiatalok, mindig vidámak voltunk, a munka meg sem kottyant. S vártuk az iskolakezdést, mert mi még örültünk az iskolának. Szerettem tanulni, bár anyám mindig azt mondta: olyan hülye vagy fiam, semmire sem viszed az életben.
Élt valaha egy magyar színész, akinek csillaga van a Hollywoodi hírességek sétányán és szobrot állítottak neki a Városligetben. Blaskó Béla Ferenc Dezsőnek hívták, de a világ csak Lugosi Bélaként, vagy még inkább: Drakula grófként, vámpírként ismeri…
Nagyapó minden születés és névnapomra a könyveiből ajándékozott meg. De, ha kétszáz évig élnék, akkor sem tudná mindet nekem adni, pedig nagyon szerettem volna, ha az egész könyvtára az enyém lenne.
Szervusztok, gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már. Ma az uzsoráról meg a kamatról mondok nektek mesét!
- Ez nem Rio de Janeiro, sokkal rosszabb annál! – idézte Müzli, a falu sokat próbált bolondja a halhatatlan Osztap Bendert. Kedvenc helyén, a parkban álldogáltunk és a templom elé állított fakeresztet szemléltük. Nem egy régi darab és közel sem olyan impozáns, mint a riói Krisztus-szobor.
Gyermekkorom nyarait a román határ menti kis szülőfalumban, Eleken töltöttem.
Épp 73 éve – 1924. július 10-én -, nagy diadalt ünnepelhetett a magyar sajtószabadság. József Attilát a Büntető törvényszéken a Schadl-tanács Lázadó Krisztus című verséért 8 hónapi fogházra és 200 000 korona pénzbüntetésre ítélte, a költő védője - Vámbéry Rusztem - minden igyekezete ellenére.
A Remény utcai „Grund” – ahogy mi neveztük-, eltűnt. Üresek, csendesek lettek az esték. A környék villanyégői hónapokig épségben maradtak.
Ketten ülnek a padon. Az anyóka régi, megsárgult füzetet lapozgat.