– Kell egy terv – mondta Ibi. 

– De nem ötéves! Nincs annyi időnk – vágta rá Erzsi. – Most kell menni! 

A padláson ültek, a megszokott helyükön, a kis beugróban. Ki tudja miért, a hajdani építész egy apró ficakot tervezett a padlás egyik sarkába, mintha erkélyt akart volna hozzá biggyeszteni a tetőhöz, közvetlenül a cserepek alá. Aztán meggondolhatta magát. Vagy változott a megrendelő elképzelése. Az erkély torzó maradt, nőtt helyette egy hupli a bánatos–szürke tetőn, egy ablakkal.

Amin ki lehetett bámulni.

Amin ki lehetett hajolni és lebámulni az utcára.

A lányok, a két elválaszthatatlan barátnő gyakran járt ide, ez volt az ő titkos helyük. Annyira titkos, hogy nagyjából az egész ház tudta, hogy hol vannak ...

Az Isten tudja, mi ütött belém, de azzal teszteltem a férfiakat, hogy szeretnek-e színházba járni. Csak olyan partnerre vágytam, akivel bármilyen darabot megnézhetek, legyen az opera, operett, dráma, vígjáték… 

Valamikor magam is színész szerettem volna lenni – ma már örülök, hogy nem lettem az. Nem tudtam volna olyan játékot nyújtani, amit élvezett volna a közönség. De a színház közelében maradtam, szórakoztatom az embereket, igaz a képernyőn.

De nem is ez a lényeg…

Harminc éve történt…

Ma már nem emlékszem, milyen darab ment a színházban. A barátommal készültünk megnézni, a jegyek nálam voltak… szerencsére, vagy sajnos, ez később derült ki…

A csarnokban vártam rá, de nem jött. Sohasem szokott késni, ...

Ebben a korban már oly kevés kell az embernek. Néhány falat kenyér, egy korty víz, és a meleg takaró. Hűvösek a hajnalok. A nappalok pedig hosszúak, főleg így egyedül. 

Bár még néha átmegy a szomszédba, elmegy a boltba, piacra. Igaz sokszor csak nézelődik, de azzal is telik az idő. Aztán a hétvégét várja, amikor végre előkerülnek a gyerekek és az unokák.

Az éjszakák pedig egyenesen borzasztóak. Ha elalszik, dörögnek a fegyverek, s mindig azt a háborús napot éli át, amikor eltűnt a férje.

Hányszor képzelte már azt a napot, amikor egyszer csak megjelenik, és csodálkozik a gyerekeken, unokákon, és minden úgy lesz, mint régen.

Hogy megsüti a szalonnás rántottát, hogy befűt a kemencébe. De mit is mond, hiszen már nincs is ...

A kávéfőző ott árválkodott a régi sparhelton. A kollégáktól kapta még, amikor nyugdíjba ment. Mennyire jó választás volt. Tudták, hogy a reggelenként elfogyasztott kávéval eszébe fognak jutni. Minden reggel. S ő jó szívvel gondolt is rájuk, amikor a forró kávés csésze hűvös hajnalokon melegítette a kezét, gyomrát, meg a szívét is…

Mostanában igen sokat emlékezik. Igen, ebben a korban már csak az emlékekből él. A múltkor felment a padlásra. Mennyi kacat köszönt vissza neki. Most kacatok, de régen hasznos holmik voltak. Igaz, van már, amit ki kellene dobni. De nem. Az összeaszott sublótfiókban mennyi szép holmi van. Horgolt gallérok, csipke stelázsistráfok. A mai fiatalok azt sem tudják, mi az a stelázsi. Nem díszítenek horgolt ...

A fejlődés egy csuda jó dolog. Legalábbis valami ilyesfélét tanították nekünk az oskolában. Az egyedül üdvözítő út ezen a földön a fejlődés – mondják. A másvilági üdvösségről most ne is ejtsünk szót, abban hisz aki akar, úgy, ahogy akar. De itt, ezen az árnyékvilágon fejlődni kell. Az mindennek a mércéje, mennyire fejlett és az új mindig jobb, mint a régi. Az idejétmúlt, primitív módszereket, eszközöket felváltják a korszerűek. A múltba ragadt konzervatívoknak semmi helye a nap alatt, a haladás szabadelvű lovagjaié a jövő.

Vagy mégsem?

1722 húsvétján, a Csendes-óceánon, irgalmatlan távolságra bármilyen más szárazföldtől egy körülbelül 160 négyzetkilométernyi területű szigetet találtak a felfedezők, ...

Hófehér falak, neszez a fájdalom. Nem mer hangoskodni, tudja, nincs irgalom. A törékeny test, mint egy gyermeké… hogy már hatodik iksz, senki el nem hinné. 

Ő is fürge volt egykor, vidám és bohó. Ha kellett a munkában alapos, és komoly. De megfáradt a szív, gondok és bánatok… oly keveset látott vidámabb napot.

Zokog a lélek, ütemet hozzá az infúzió adja. E gyönge testet, még gyöngébb szív lakja. El kéne hagyni, gondolja magában, el kellene menni amúgy bánatában. De nincs jobb megoldás, hisz összetartoznak, ez a szív, ez a test, minden egy mozdulat…

S aztán egy sóhaj… új sziréna hangja… a fájdalmas szív feldobban nyomban.

Jön a segítség, s nem fehér lovon érkezett… egy másik ember élte bevégeztetett. A rossz ...

Charles Francis Coghlan, kanadai színész 1899-ben texasi utazása közben, Galvestonban hirtelen megbetegedett, aztán pedig, mint ki jól végezte dolgát, november 27-én elhunyt. Földi maradványait nem szállították haza, mert a Szent Lőrinc öbölben, Prince Edward szigeten lakott, tengeren több mint 5600 km-re Galvestontól. A hazaszállítás nyilván nem kevés pénzbe került volna, a színészeket pedig azokban az időkben nem dotálták olyan nagyvonalúan, mint manapság.

Charles Francis Coghlan egyik szerepében

Helyben temették el, méltó módom. A tetemet leforrasztott ólomkoporsóban helyezték el, ezt pedig egy hagyományos fakoporsóba tették. A sírhely egy gránit sírbolt volt. A színész maradványai, - aki a kor szokása szerint foglalkozott ...

A történet az 1930-as évek elején kezdődik… Azaz, mit is beszélek, jóval korábban. Úgy három évezreddel. A múlt század harmincas éveiben „csak” annyi történt, hogy egy ifjú francia hadnagynak, a szír-iraki határ közelében, Tell-Harriri térségében, feltűnt, hogy a környékbeli beduinok milyen érdekes köveket hordanak össze, hogy betakarják vele egyik halottjuk sírját. Ugyanis a környékbeli ragadozóknak kedves szokása volt, hogy a nappal eltemetettet éjszaka előkaparták, így jutva potya vacsorához.

Az egyik, a többinél jóval nagyobb kő egészen olyannak tűnt, mint egy embert ábrázoló szobor, fej nélkül. Talán azért, mert az is volt. A hadnagy hallott már valamit harangozni arról, hogy akadnak olyan érdekes fickók, akik ...

A magyar labdarúgó válogatott 1902. október 12-én játszotta első hivatalos mérkőzését. Az ellenfél ki lehetett volna más, mint az örök rivális, a „sógorok” csapata, Ausztria válogatottja. 

1897. május 09. a magyar foci születésnapja. Ekkor rendezték meg az első nyilvános labdarúgó mérkőzést Magyarországon. A válogatottunk 1902-ig már több ízben is játszott külföldi csapatokkal, de azok minden esetben csak klubcsapatok voltak.

A hajdani Osztrák-Magyar Monarchiában ekkor még – hogy stílszerű legyek – kispályás dolognak számított a foci, ezért aztán nem váltott ki jelentős visszhangot a két csapat mérkőzése. Csak hogy a régi viccet felemlegessem:

Ferenc Józseffel közli az egyik kamarása:
- Felség, labdarúgó ...

- Látod, milyen nagy az ember, ha okos?- nézett az emberre a gyerek. 

- Nem látom, én nem látok – mondta a vak a kisgyereknek… 

- De azt csak látod, hogy itt állok előtted? – okoskodott tovább a gyerek. 

- Azt sem látom, csak érzem, és hallom, hogy itt vagy – mondta a vak.

A gyerek nem tudta mit feleljen, ezért elrohant, még visszakiabálva: te semmit se látsz, semmit se tudsz, nem lehet veled játszani!

A vak magára maradt, és elgondolkodott, mit tehetne, hogy a gyerek megértse, mit jelent a vakság. És most már egy kicsit önző is volt, mert azt szerette volna, ha ez a gyerek a barátja lenne.

Nem úgy általában a gyerek, vagy gyerekek, hanem EZ A GYEREK!

Aztán felállt a padról, kitapogatta az út melletti fákat a botjával, ...