Balféciusz Kacefantusz, aki vox populit, avagy a nép hangját képviselte a Rómától mindössze 1312 napi járóföldre eső Vicinális provinciában, a markát dörzsölgette. 

A jó pretoriánusok már megint császárrá kiáltottak ki valakit Rómában. Ez természetesen azzal az elegáns aktussal járt, hogy az előző, alkalmatlannak bizonyult császárnak, valamely pretoriánus egyetlen briliáns kardmozdulattal leszelte a fejét. És, most, hogy lőn új cézár, Kacefantusz tudta, hogy vége a világnak.

Mert a világ az olyan, hogy vége szokott neki lenni. Minden egyes alkalommal, mikor megváltozik valami a világban, az tutira azt jelenti, hogy vége a világnak. Legalábbis, ha a dolog nem tetszik Balféciusz Kacefantusznak. Ugyanis – ő tudta már magáról ...

Halkan szólt a gyászzene. Rokonok, ismerősök jöttek, hogy leróják kegyeletüket, s részvétet nyilvánítsanak. A kandeláberek lángja hol magasra csapott, hol lejjebb hagyott, mintha mindegy lenne hogyan és miért ég.

A két kislányt figyelte, akik talán még fel sem fogták, hogy többé nem foghatják apjuk kezét, sűrűn néztek édesanyjukra, aki már elsírta minden könnyét.

Ilyenkor az ember nem tud mit mondani, s talán fölösleges is, hiszen minden mondat közhely.

Itt vagyunk, osztozunk a bánatban, többet nem tehetünk.

Megjelent a „ceremóniamester”. Szándékosan nem írok más kifejezést, hiszen őneki jutott az a feladat, hogy ismertesse azt, amit amúgy is tud mindenki az elhunyt életútjáról, érdemeiről.

Mert ilyenkor csak azok ...

Aki nem ismeri kis hazánkat, az úgy jár, mint az egyszeri asszony… 

Barátnőm felhívott, hogy itthon vagyunk-e, mert szeretnének meglátogatni bennünket, most éppen a cseszneki várban vannak, de csak egy ugrás, és itt lesznek… 

Kapkodtam a fejem, ha mindjárt itt lesznek, akkor nincs időm boltba menni, bevásárolni, és valamit főzni, hogy méltón fogadjam őket.

Szétnéztem a kamrában, s mivel a barátnőm vegetáriánus, amellett döntöttem, hogy egy finom krumplis tésztát főzök, úgyis mindjárt itt lesznek.

Időben elkészült a gasztro-fogásom, és megterített asztallal vártam őket.

Már eltelt két óra is, de még mindig nem értek ide. Csak nem tértek be útközben egy vendéglőbe, mikor tudják, hogy itt mindig várom őket ...

" Kedves Utókor, ha nem lettetek igazságosabbak, békeszeretőbbek és általában véve értelmesebbek, mint amilyenek mi vagyunk (voltunk) - no, akkor vigyen el benneteket az ördög. Ezzel a jókívánsággal maradok (maradtam) tisztelettel: Albert Einstein ". 

Kemény szavak, barátaim, igen kemény szavak.

És lettünk mi, azóta, az elmúlt évtizedekben igazságosabbak, békeszeretőbbek és általában véve értelmesebbek?

A fenti kérdés igen röviden, egyetlen szóval megválaszolható: Nem.

Az igaz, hogy azóta ménkű sokat fejlődött a tudományunk, embert juttattunk a világűrbe, mi több, a Holdra. Szondáink ott kóvályognak a Marson és a világegyetem olyan erőit, az atom olyan részecskéit fedeztük fel, amikről – a maga idejében - a ...

Szomorúan állt mindig egy helyben, napról napra az asztal mellett. Lábáról, tetejéről lekopott a festék. Az összeillesztéseknél nyikorgott, ha ráült a szakácsné asszonyság. Mert csak akkor volt szolgálatban, ha a konyhai előkészületek –hagyma -, krumpli pucolás, babválogatás volt terítéken. Vagy a fáradtságot egyszerűen rajta pihente ki a szakácsné.

Éjszakánként, mikor nem volt szolgálatban, jól esett neki a friss levegő, ami a hűvös hajnalokon beáradt a nyitott ablakon, mélyen beszívta, mellőzve a hagymaszagos levegőt.

Közben arra gondolt, milyen jó a tisztaszobában az óriási fotelnek, amiket csinos bútorszövet vesz körül, és a zsúrokon finom tea és süteményillat lengi be…

S az jutott eszébe, egyszer világgá ...

Sohasem gondoltam, hogy egyszer megismerem a szegénykonyha ízét. S ha már a szegénységet nem bírjuk elviselni, akkor csak nevetni kell az egészen. Legalább ez megmarad nekünk, ha már mindent elvettek tőlünk.

Ám emellett eszembe jutott a Hét krajcár című novella, melyben az áll: hogy jól rendelték azt az Istenek, hogy a szegény ember is tudjon nevetni…

Talán az írás, ami átsegített azon az időszakon, amikor már nem volt munkám, s a papír az, akinek elpanaszolhatom örömöm, bánatom. Nem nevet ki, s nem adja tovább, mint olcsó pletykát, nem sajnál, és nem tör pálcát fejem fölött, nem ítélkezik, nem osztogat hülye tanácsokat, s még csak nem is kárörvendő…

- Ha a tűzre teszel egy szeneslapát rágógumit, iszonyú energiával ...

2003. május 31. hajnali 5 óra 03 perc, pirkadat. A Nap feljövőben. Kissé sarló alakúra formálta a vén Hold.

Szerencsére időben ébredtem. Akár a fotósnak, nekem is el kell kapnom a pillanatot.

Vállamra akasztom az aksit, másikra a nagy M 10-es kamera nehezedik.

Kimegyek a mellettünk emelkedő dombra, csak onnan láthatom a részleges napfogyatkozást. Ám ez csak félig sikerül, mert felhők úsznak a sarló alakú Napra.

Egy horgász jön az úton, biciklivel, kezében kifogyóban lévő sörösüveg.

- Kézcsókom. Engem is levesz? – szól „sörgőzös” hangon.

- Nem a hajnali horgászokat kamerázom - mondom / főleg nem a hajnali sörözőket/ - hanem a napfogyatkozást.

- Hűha! Hogy lehet egy kis filmezésért ilyen korán felkelni?

- ...

A nyolcvanhat éves, töpörödött emberke szinte gyereknek látszik a hatalmas hófehér kórházi ágyon. 

A lányával együtt izgulunk érte. Agyvérzés, bal oldali bénulás, s a régi betegsége – asztma… 

Úgy tűnik, mindjárt felkel. Mintha nyitná a szemét és mozdulna a keze. Nem. Mégsem mozdul semmi. 

Csak emlékezetemben a gyerekkori képek. Komoly, szigorú, nagytörvényű ember volt. Azért engem szeretett.

Egyik húsvétkor eljött locsolkodni, amúgy magyarosan, egy kanna vízzel. Úszott a konyha. Amikor elment, anyám sírva törölte fel…

Megint mozdul a keze. Nagyobb levegőt vesz, kicsit fuldoklik, majd megnyugszik…

Egyszer egy nyári zápor kapta el, amikor lovas kocsin a határból hazafelé tartott. Akkor tüdőgyulladást ...

A Temze partján állok. Hideg szél borzolja hajamat, s a kabát alá is befurakodik.  Ködös a város, amúgy itt még korábban sötétedik. 

A KÖDÖS ALBION – jut eszembe a jellemzés. Most saját bőrömön tapasztalhatom nyirkosságát.

A víz szürke, a hajók egymás után úsznak rajta, integetnek az utasok, bizonyára turisták, visszaintegetek. A víztükörben néha megjelenik egy-egy kék folt, ha a felhők kissé szétválnak. Nem hiszem el, hogy itt vagyok. Hosszú évek vágya teljesedik most be…

Messzire nem merészkedek. Nem ismerem a nyelvet, mi lesz, ha elkallódok? Meg kell várnom, hogy a lányom értem jöjjön.

Most sajnálom igazán, hogy annak idején nem tanultam angolul. Igaz mi csak oroszt, és a gimnáziumban latint tanultunk.

...

Gyönyörű napsütéses idő volt. Autónk vígan száguldott az új aszfalton. Nemrég építették ezt az utat. Az Unió segítségével… 

A határnál sem kellett sokat várni. Megkérdezték úti célunk, s benéztek a kocsiba. Látván a koszorút… Emlékezni megyünk… Aradra…

A TETTHELYEN már sokan összegyűltek. A szebbnél szebb koszorúk sokasodtak, belegondoltam: Igen, ennyi jutott NEKIK, minden évben koszorúk sora…

Az ünnepi beszédek sorra elhangzanak, magyarul is és románul. Ritka pillanat, mikor ennyire együtt van e két nemzet. Emlékezni kell. Emlékezni illik. S most már nem csak a történelemkönyv lapjairól ismerem a TÖRTÉNETET.

A hangosbemondó sorban jelzi, most melyik egyesület, PÁRT, magánszemélyek, leszármazottak viszik ...